kobak pont org

Már régen írtam ide, de most kedvet kaptam Juice mai bejegyzését olvasva egy kicsit hosszabban kifejteni a véleményemet. Vicces, hogy hány bejegyzés születik abból, hogy kinövöm valahol a kommentboxot. :-)

A kérdést, problémát inkább saját irányból közelítem meg. Sajnos kevés olyan ember van, aki azt csinálja, amit szeret, s ezzel sok pénzt is keres. Ismerek olyan embert, aki rengeteget keres, de nem boldog a munkájával, s olyat is, aki azt csinálja, amit szeret, de nem fizetik éppen túl. A kérdésben az utóbbiak táborához sorolom magam azzal a kivétellel, hogy másod-harmad-negyed állásban azért kiegészül a tanári fizetés annyira, hogy ne legyen okom semmi panaszra.

Nálam a kérdés, hogy “Te tényleg tanítasz?” nem szokott elhangzani, főleg, mert ezt szinte mindenki tudja rólam. Nagyon szeretek tanítani, emberekkel foglalkozni, s átadni Nekik dolgokat, amiket én tudok. A tanításnál már csak az apaság jobb. :-) Emellett pedig rendszergazda vagyok, meg weboldalakat pátyolgatok, meg (…) a sor folytatódhatna, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy sok doglot csinálok még a tanítás mellett, amiket szintén szeretek. De az az igazság, hogy ez így sok. Sokszor a feladatok egymás rovására mennek, s ami még rosszabb, hogy gyakran a család szenved emiatt hiányt belőlem.

Ideális helyzetben csak tanítanék¹, hobbiképp blogolnék, néha döglenék a gép előtt, s fotóznék. Sok-sok idő jutna játszótérre járni, kirándulni, együtt játszani és pihenni.

Nincs ideális helyzet, de messze ideálisabb a helyzetem, mint sokaknak. Hálát adok, hogy a sokféle munka/hobbi kapcsán sok emberrel ismerkedhettem meg, rengeteg olyan barátot kaptam, akiket egyébként biztosan nem lett volna lehetőségem megismerni sem.

Ennek ellenére persze továbbra is vágyam a tanításból, tanításnak élni, s nem adom fel, hogy ez egyszer megvalósulhat, addig meg boldog vagyok, ahogy vagyok.

1. itt mehetne el a bejegyzés panaszkodásba, politizálás fele, de nem lesz ilyen. ↩

Fiatal riporter egy nagyon érdekes bejegyzést írt a címbeli témában. Érdemes elolvasni, sőt nem árt egy kevés időt eltölteni a kommentek olvasgatásával sem a bejegyzés alatt. Igazán érdekes hozzászólások között akadnak még mindig sajnos “nikon jobb”, vagy a “canon a király” szintű megnyilvánulások is. Érdekes kérdés, hogy miért küzdenek az emberek ennyire egy márka mellett.

A bejegyzés apropója azonban nem az előbb említett bejegyzés, hanem Dustin Diaz mai képe:

És az azalatti szöveg:

…
And finally, I wanted to call out those who bring up the “Nikon vs. Canon” hoopla. Some asked if I have switched, others think I take better pictures with a Canon.

No, I haven’t switched. I’m borrowing my wife’s camera — but I don’t expect anyone to keep up with my daily writings. The D700 is still in shop, although I plan on selling it for a D3 when it comes back.

And as I always say, anyone who thinks their photos are better because of a camera, is… not very intelligent to put it nicely. Especially when comparing two pro cameras like a 5D2 and a D3. In simple terms, I could have probably taken this same shot with both cameras and nobody would be able to tell the difference. Probably not even myself.

Dustinról tudni kell, hogy jelenleg egy nikon d700-as géppel készíti felvételeit, de gondolkozik a d3-ra váltáson. Felesége, Erin pedig egy canon 5dmk2-vel fényképez. És szeretik egymást, s nem vitatkoznak, mert az egyik ezt a márkát, másik pedig amazt használja. Sőt most, hogy Dustin gépe jelenleg a boltban pihen szervízben, így most Erin 5d-jével fényképez.

Ugyanitt megemlítendő a d700 és az 5dmk2 egy egész egyedi szemszögből való összehasonlítása.

Mint látható Dustin példáján, tökéletesen megfér egy háztartásban a canon és a nikon, sőt Duston kezében is ugyanúgy muzsikál a két gép. A kérdés mindig csak az, hogy Neked melyik tetszik jobban, akkor azt veszed majd meg, s használod. Azonban kevés annál butább dolgot tudok elképzelni, mint amikor emberek másokat az alapján itélnek el, hogy milyen márkát¹ használnak.

1. Tisztában vagyok a többi márka létezéséről is, sőt nagy érdeklődéssel követem a Pentax, sony, s egyéb márkák fejlődését is. Mindig jó, ha vannak új versenyzők a piacon. Hugom például a javaslatomra vett magának sony dslrt, mert az volt messze a legjobb ár/érték arányú gép a boltban. Heilemann szintén sonyval fotóz, s kiválóan. Zsolt pedig újabban egy Leica-t nyúz. ↩

Matektanárként már régesrégóta vágyom arra, hogy próbára tegyem magamat valami olyan szerencsejátékban, amiben azért érzékelhetően jelen van a matematika is. Ehhez azonban el kellene mennem egy kaszinóba, amit azóta se tettem meg. Bár az említett bejegyzésben megemlítem, hogy sikerült tálcán átnyújtottam már nekik az adható legkevesebbet. Ezután hátatfordítottam az oldalnak, s soha vissza se néztem. Illetve egyszer még, amikor kikapcsoltam mindenféle hírlevél küldését.

Valamikor december elején a nagy tőzsde és világválság bekövetkezte utánra tehető, hogy az az érzés kerített hatalmába, hogy most kell a tőzsdét megismernem. Ha valamikor lehet zavarosban halászni, akkor az a mostani időszak. És sok ember gazdagodott már meg a tőzsdén, nézzük meg hogy kell. :-)

Nos, a tőzsde egy kegyetlen világ. Ez nem túlzás, ez így van. Nem közösen kűzdünk a kaszinó kegyetlen és zsarnok tulajdonosa ellen, hanem ha valaki nyer, akkor valaki másnak veszítenie kell. Ez az első és nagyon fontos szabály, amit meg kell jegyezni. Ha ezzel valaki nem tud megbírkózni, akkor a tőzsde nem neki való.

A tőzsde veszteséges játék. Ha bármit teszel, a brókered zsebébe vándorol a tranzakció x százaléka (ez általában valahol a 0,5 és a 0,1 közötti százalék, ami nagyon kevésnek tűnik elsőre, de nem az!!). Tehát nyerni csak úgy lehet, hogy a brókerdíjnál magasabb nyereséget kell realizálni. Ha pedig vesztünk, akkor is pumpáljuk a pénzt az általunk választott brókercégbe, tehát többet veszítünk, mint azt elsőre gondoltuk.

Amint az előbbi két dolgot feldolgoztad, léphetünk tovább. Van egy következő jó hírem: Veszteni fogsz!. Előbb, vagy utóbb így lesz. És ezt fel kell tudni dolgozni. Ez nehéz. Vesztés közben az ember tanul egy adag önkontrollt, s jobban megismeri saját magát. Ha kihasználod a lehetőséget, akkor eközben meg is ismered önmagad. Rájöttem pl., hogy nagyon nehezen tudok veszíteni. Meg kellett tanulnom, hogy nincs adok-kapok! Ha egyszer veszítettem, akkor kiszállás, jegyzetelés, s a helyzet elemzése következik.

Csak tiszta fejjel szabad újra a parkettre lépni! Mielőtt vásárolnál, azelőtt pedig mindig ki kell tűzni a célt, amit el szeretnél érni.

Miért pont a tőzsde?

Fentebb már írtam, hogy a világválság okozta káosz keltette fel a figyelmemet. Szinte mindennapos volt a sajtóban a tőzsdei hír, s elkezdett érdekelni. Az utánajárás után pedig arra jutottam, hogy a tőzsde a matektanárok paradicsoma lehet. Két dologra van szükség: pszichológiai ismeretekre és matematikára. A pszichológiából is a tömegpszichológia ami fokozottan igaz a tőzsdére, s meglepő következtetések vonhatóak le.

Mivel matektanárként a fenti két területre betekintést nyertem az egyetemen, s mindkettőt napi szinten alkalmaznom is kell, gondoltam megnézem hogyan boldogulok, ha nem egy osztály, hanem egy grafikon áll velem szemben. Nehéz. Valaki azt mondta egyszer, hogy a tőzsde olyan, mint amikor egy keskeny hegyi úton mész százzal, s csak a visszapillantótükörbe nézhetsz. Izgalmas ugye?

Ezt a bejegyzést valamikor két hónapja kezdtem írni. Akkor még napi szinten ültem le a gép elé, s néztem a grafikonok mozgását, olvasgattam a híreket. Azóta leszokóban vagyok. Rájöttem, hogy tőzsdézni se lehet félfenékkel, mint sokminden mást sem. Ha kereskedésre szánod Magad, akkor teljes embert igényel a dolog. Együtt kell élni az árfolyamokkal a sikeres kereskedéshez.

André Kosztolany Mesterfokon a pénzről című könyvében ír a 4 G betűről, ami a sikeres tőzsdés ismertetőjele: Geld, Geduld, Gedanke, Glück, vagyis pénz (az induláshoz), türelem, jó gondolatok és egy adag szerencse. Innen a türelem és a jó gondolatok, amik fejleszthetők. A szerencse jön, s akkor épp ott kell lenni, a pénz a legnehezebb, s legobjektívebb. Van, vagy nincs. Semmiből pénzt csinálni nem lehet, de kis pénzből sok türelemmel lehet többet is csinálni.

Persze lehet “kereskedgetni” is, de annak sok teteje nincsen. Azaz nem valószínű, hogy siker fogja koronázni a vaktában vett és eladott részvényeket. Éppen ezért pihentetem én jelenleg a tőzsdei pályafutásomat, s reménykedem, hogy nyáron az iskolai szünet idején majd újra lesz egy-két sikeres kereskedésem. Addig pedig csendben olvasgatom a híreket, könyveket, s fejben/papiron néha kötök sikeres és sikertelen üzleteket tét nélkül. A dolog pihentetése is tud azért nehéz lenni. Fájó szívvel gondolok néha arra, hogy pl. az OTP legutóbbi szárnyalását nem használtam ki, de ilyenkor kell a józan ész és a türelem, hogy ne ugorj bele egy sikertelen üzletbe “tegnap jól ment a részvény” meggondolással.

mottó:

Menj a nyóckerbe buszozni, oda nem mernek felszállni az ellenőrök.

Szomorú. Sajnos ez a hozzáállás nem egyedi. Valamiért az emberek Budapesten nem szeretnek fizetni a tömegközlekedéséért, ha pedig valaki erre mégis felszólítja őket, akkor nagyon idegesek lesznek, s még az incidens után is — önigazolást keresve — hangoztatják, hogy milyen bunkóság ez az egész.

Holott (remélem) az utasok, akik itt fel vannak háborodva nincsenek felháborodva, ha a plazma tévét ki kell fizetni a Tescoban, vagy a banánt a zöldségesnél. De még ennél is továbbmegyek, eljárnak színházba, s moziba, s kifizetik a belépőjegyeket. A buszra szálláskor azonban az utazóközönség ellensége, az ellenőr.

Dogma: az ellenőr gonosz. Pedig nem az. A munkáját végzi, s udvarias. Igen, én is átéltem olyan időket, amikor az ellenőröket könnyen meg lehetett különböztetni a többi utastól, mert kissé bunkóbbak voltak. Ez azonban 8-10 éve elmúlt. Az utasok azonban ezidő alatt se tudtak ráébredni arra, hogy az átváltozás az orruk előtt zajlott, s már régen befejeződött. Csukott szemmel járnak.

A vicces az, hogy sok esetben úgy látom, hogy a nagy támadások nem mások, mint elterelések. Ha nem lenne gonosz az ellenőr, akkor nem tudná a kedves utas felmenteni magát, s be kellene látnia, hogy hibázott. Azt pedig nagyon nehéz és fájdalmas.

Az ellenőr tehetetlen, a tisztességes utas lázad, hogy akkor ő minek vesz jegyet, ha jegy nélkül sincs semminek következménye. Ezt tetézi, hogy aki a leghangosabban kiabál, hogy nem jó a bkv, az sokszor a jegy nélkül utazok népes csapatát erősíti. Tudom, hogy válság van, tudom, hogy semmi se jó, de tényleg olyan nehéz belátni, hogy a szolgáltatásokért fizetni kell¹. Ha pedig nincs pénz jegyre, akkor lehet biciklizni, futni, sétálni.

Séta közben pedig észre lehet venni, hogy csodaszép városban élünk:

Tépjetek darabokra, érveljetek, javítsatok, mondjatok okosat! :-)

1. Velem is előfordult már, hogy nem lyukasztottam, de ilyenkor sose álltam le veszekedni az ellenőrrel, s okoskodni. Beláttam, hogy hibáztam, s elzarándokoltam az Akácfa utcába. ↩

Vége, nincs menekvés. Rövid boldog élet, szabadság a habarival, s hamarosan újra Matt Mullenweg kezébe kerül a blogmotoromi. A habariwatch tegnapi cikkéből kiderül, hogy a habari is bekerül az Automattic népes projektjeinek táborába.

A dolog megdöbbentő, s kiábrándító. Az automattic egyébként jó dolgokat csinál, s a bbpress/wordpress/mu mindegyike nagyon jó applikáció. Amióta átvették a gravatart, az működik. Az akismetet nem dicsérném, mindenesetre jól végzi a dolgát az esetek többségében. Miért akkor a kiábrándultság? Minden csak jobb lehet, nem?

Sajnos nem. A habari egy közösségi projekt. Jó érezni a frissességet benne, kis társaság, az ember személyesen dumálja meg a dolgokat ircen, vagy a levlistákon. Ha valami nem megy, akkor gyorsan van megoldás, s hamar úgy érzi az ember, hogy részese lett valami nagyon jónak. Ha mindez egy nagy(obb) cég kezébe kerül, akkor mindennek vége szakad. Aztán meg ki tudja mit emelnek át a habariból majd a wordpressbe, s mi marad majd az egész projektből. És a nagy kérdés is felmerül, hogy minek két blogmotor egy házba?

Szomorú.

Április elseje van, vagy mi?! :-) Midnenesetre én is sokkot kaptam, amikor először olvastam a hírt.

Most jövök egy értekezletről, ahol több kolléga mondta, hogy a gyerekekről nem szabad jót feltételezni. Mindez annak kapcsán hangzott el, amikor sokadjára felvetettem, hogy a naplót a gyerekek hozzák magukkal órára. Nem, a gyerek az csal. Átírja, beírja a jegyet, rosszat tesz. - Hangzott a válasz. NEM!

Ha azt várjuk a diáktól, hogy jót tegyen, akkor jót fog tenni, ha pedig mi bélyegezzük meg azzal, hogy rosszat tesz, akkor annak fog megfelelni. Az iskola pedig a jóra kellene, hogy neveljen, azaz feltételezzünk jót mindenkiről. Ha később erre rácáfol, az más kérdés. Az is természetes, hogy aggályaink vannak bizonyos gyermekekkel kapcsolatban, de adjunk Nekik is esélyt, hogy bebizonyíthassák képesek a jóra!

Amint a gondolkodásom etéren megváltozik, állok fel, s más szakmát keresek. Figyelmeztessetek, ha így lenne! Köszönöm.