Ma elbúcsúztattam a családomat. Két hétig nem látom őket. Nem tagadom, akadt letörlendő könnycsepp az arcomon. Most, pedig, amikor már régen aludnom kellene is csak Rájuk gondolok. Még két hét…
Node holnaptól nagyon nem lesz időm sajnálni magamat, mert kezdődik a tábor. Erdő közepe, messze minden infrastruktúrától, boldogan. Szükségem van erre, amikor nincs zúgó ventillátor mellettem, amikor nem az rss feedek, bejövő levelek, twittek csekkolása az első. Csend, nyugalom, meg 30 tomboló gyerek. 🙂 A tábor közepén pedig a kereszt, mutatva mi az ami igazán fontos.
És már most tudom, hogy amikor nem számháborúzúnk, erdőben rohangálunk, este zászlólopókat kergetünk, akkor Zsófi és Bori jár majd a fejemben. Volt már, hogy egy éjszakára elmentem otthonról, ez a két hét azonban borzasztó hosszúnak tűnik most.
És most még mielőtt nyugovóra hajtanám a fejemet, megosztom Veletek Bori tegnap éjszakai alvópozícióját:
