A mai nap kicsit hosszúra nyúlt (tanítás, értekezlet, oktv felügyelet, lakás nézés, magán tanítvány…), de már a vége fele közeledett, amikor hazafele beugrottam a postára befizetni 5 db csekket. Útközben a tanítványomtól magamban gyorsan fejben összeadtam, majd beálltam a sorba, s vártam.
Mikor rám került a sor, megkérdeztem a nénit (a fene tudja, hogy hogy illik ezt szépen mondani…úgyhogy néni lesz, azt’ kész), hogy tudok-e kártyával fizetni. Mondta, hogy persze, elvette a kártyát, meg a csekkeket. Ezután fejben összeadta az 5 csekken található összeget, beütötte a pénzfelvevő terminálba a végét, s én meg beütöttem a pin kódom. Aláírás, s már kész is. Közben szépen beolvasta a csekkeket, majd a végén közölte, hogy két 0 van a kijelzőn, úgyhogy jól számolt. Megköszöntem, s elindultam haza.
Miért írom ezt le? Azért, mert gimnazista (szakközepes) diákjaim mindent számológéppel (telefonnal) számolnak, pedig azoknak nincs is semmi tétje (najó, néha a dolgozatjegy, de az más). A néni minden papír nélkül simán megoldotta a dolgot, pedig itt azért még tétje is volt. Néha volna mit tanulni az ilyen egyszerű emberektől (jajjajj, nem akarok senkit se megbántani, szóval – a fene mindenki jogaiba – úgy értettem, hogy az olyan emberektől is lehet tanulni, akik nem rendelkeznek három doktorival, s mégcsak nem is médiasztárok, vagy politikusok), csak nyitott szemmel kell járni.