Itt ülök a Marczibányi téri művelődési házban. A jegyem sorszáma 190. Nem én érkeztem utolsónak. Rengeteg szülő izgul, fényképez. Gyermekeink a színpadon. Nagy az izgalom.
Pedig a színjátszás, balett, tánc csak kevés iskolában része a tananyagnak. Sokan mégis boldogan fizetik be gyermeküket a képzésre, szánnak időt és energiát arra, hogy gyermekük ott legyen a különórán. Aztán pedig összegyűjtik nagyit, szomszédot, minden ismerőst, hogy ország, s világ lássa ahogy gyermekük első lépéseit teszi a színpadon.
A matematika és természettudományok része a tananyagnak. Viszont száraz, unalmas formában tanítjuk. Már a szülők is úgy tanulták. Sőt sok szülő büszkén vállalja, hogy ő is utálta azt. Így nemhogy nem izgul együtt szülőtársakkal, sokszor a saját gyermekének is elveszi a kedvét a tanulástól.
Ez nem a szülők hibája, bennük meg van a szándék. Itt ülünk több száz lelkes szülő társaságában vasárnap reggel.
A hiba az oktatásban van. Miért nem látványos a matematika oktatás? Miért nem tudjuk felkelteni a diákok, szülők figyelmét egy jó matek szakkör iránt? Nem akar mindenki matematikus lenni? Nagy valószínűséggel nem is lesz a most színpadon táncoló gyerekekből balett művész, mégis itt ülünk. Mert támogatni szeretnénk őket tapssal, jelenlétükkel.
Van egy álmom, látványos és érdekes matematika órákról álmodozom. Csillogó szemű diákokról és érdeklődő, támogató szülőkről…