harmadik baba

by

in

Nem rutin. Egyáltalán nem az. A biciklizést, síelést, úszást valóban nem lehet elfelejteni, s az ember úgy ül vissza a biciklire, mintha tegnap szállt volna le róla. A pelenkázás is biztos ilyen. Gondolná az ember. Két gyermeket végigpelenkáztunk, a harmadik már rutinművelet. Maga a műveletsor az, sötétben, félálomban bármikor bepelenkázok egy gyermeket, de soha nem nevezném rutinnak.

Remekül szórakozunk, amikor Misivel ugyanazokat a banális hibákat követjük el, mint bármelyik első gyermekes szülőpár. Az imént szobaszökőkútként beterített mindent a pelenkázó környékén, én meg bambaapa módra csak pár másodperces késéssel reagáltam az eseményre. Ez pont elég volt egy generál ruhacserére.

Mielőtt Misi világrajött, azt gondoltam, hogy Dani még kicsi. Most újra egy csecsemővel a lakásban, Danit hatalmasnak látom. És újra rádöbbenek, hogy mennyire kiszolgálatottak vagyunk életünk első pár évében. A kezdetekkor meg aztán igazán. Megható mennyire magatehetetlen egy pici csecsemő, mennyire rá van szorulva a szüleire, a segítségre. És nem a friss pelenka, meg a tej az, ami Neki a legfontosabb, hanem a szeretet és a biztonság. Nem lehet egyszerű megélni a pocakból kikerülést egy teljesen új világba, ahol ő tényleg nagyon pici, a kis tere, amit bent megszokott, hirtelen végtelen nagyságú lett. Itt fogódzó és segítség kell. Ez a szülők legnagyobb feladata. Nem az anyatej-tápszer és a milyen pelust vegyek kérdésen való vívódás. Ezt újra és újra megélni egy csoda.