Hurrá, megyünk síelni (tudom, a sízni a helyes, de nekem az nem tetszik). – gondoltam magamban – s már lélekben a tökéletes porhóba húztam szebbnél szebb íveket a karácsonyra kapott új lapommal. Mindehhez gyönyörű napsütést képzeltem, s mindez megadatott (lásd később).
Ami miatt mégsem volt minden tökéletes, hogy egy feladat elvégezetlenül piszkálta a lelkiismeretemet; mindezt csak nehezítette, hogy net kellett hozzá, ami épp nem volt.
Az óra pedig ketyeg. Lassan délután 4 óra, s menni kéne… OK, gyors gondolat, telefonból zsinor kihúz, gépbe bedug, gyors informálódás, s pár régen gyakorolt malmozó mozdulat után már be is tudtam jelentkezni, megcsinálni, amit kellett.
Indulás. Minden összerakva, rajt. Irány a szomszédos Ausztria. Megérkezés, szállásfoglalás, tüsszentés, orrfújás…na, szép, jobbkor nem is törhetett volna rám a dolog. A hó csodálatos, kiválóan alkalmas egy kis freerideolásra, de mindezt állandó orrfúlyás mellett nem lesz akkora öröm. A helyzetet javítandó, este lefekvés előtt neocitran, algopyrin, pálinka.
Reggel. Leizzadva, de már sokkal jobban. Reggeli, s kis gondolkodás – Menjek, vagy ne menjek? – után a lift aljában csatolás, fel a hegytetőre, s már száguldunk is lefele. És hapci, és hapci, és megint…ajjajj. Kis szünet, hazamegyek, otthagyva mindenkit, ők legalább hadd élvezzék. Házinénitől kértem egy bögre forró vizet, s betoltam egy újabb neocitránt. Ezután pihi, ami nem tartott sokáig, mert nem bírtam a fenekemen maradni, s rohantam vissza csúszni. Fel a lifttel, s a legszebb, járatlan utakon le. Csodálatos volt. Mégegyszer fel, s újabb fantasztikus lemenetel. Ekkor gondoltam, hogy kivételesen nem várom meg az utolsó felvonót, s elindultam haza. Este nagy vacsi, ami közben újra rámtört a tüsszögés, orrfúlyás, s ami még ilyenkor szokott.
Ma reggel már kénytelen voltam a szívem helyett a józan eszemre hallgatni, így itt döglöm a szálláson, s fájó szívvel tekintgetek ki az ablakon. Az én helyem igazából ott van, a kinti meghódítatlan hegyoldalakon…
