Végre, végre, végre! Igaz, hogy hétvégének neveztem, valójában hétfő, kedd volt. Ez persze gyorsan kiderül, ha bárki leellenörzi a naptárában a fenti dátumot. Ennek ellenére abszolút hétvége hangulata volt az egésznek. Cél a szeretett, s régen látott Dachstein vidék. Vasárnap még Győr, Laci 50. születésnapja, hétfő hajnal indulás.
Fél 6-os indulást szinte tökéletesen sikerült betartanunk, így fél 11 lehetett, amikor kényelmesen beköltöztünk a szállásra, s evés, ivás, átöltözés, egyéb szükségletek elintézése után már indultunk is a sípályára. A szeretett kabinos lift gyorsan repített fel a magasba, s csak ámultunk a 4-5 méteres hó láttán. Fenn a hegytetőn napsütés, csodálatos idő várt bennünket. Gyors csatolás, s indultunk is neki a kis lejtőnek. Majd, összenéztünk Zsófival, s úgy döntöttünk, hogy 11km a minimum, s indultunk le a hegy aljába.
Zsófi ezután nem sokkal big foot-ra váltotta sílécét, s így már semmi sem gátolt, hogy keresztülvigyem a “gyalulatlan”, pálya melletti szakaszokon. Így is tettünk, letértünk a kijelölt pályáról, s száguldottunk lefele a hegyről. Aki még nem járt olyan helyeken, ahol Ő húzza az első nyomot a friss hóba, annak leírhatatlan ez az élmény. Aki tudja miről beszélek, most valószínűleg irigykedik. 🙂
Este aztán vacsi, s alvás. Másnap kicsit borúsan indult a nap, de délutánra már újra napsütés fogadott bármerre néztünk. Ekkortájt indultam neki a pasknak. Csúsztam, ugrattam, játszottam, mint egy gyerek. 🙂 Persze nem mentem minden csőre rá, s nem vállaltam be mindent, de azért kitettem magamért. Amikor már untam a parkot, akkor megint backcountry, freeride! Ekkor történt a következő:
A pályán indultunk le Zsófival, amikor gondoltam egyet, s letértem róla. Zsófinak szóltam, hogy lenn találkozunk, bevárjuk egymást. Elindultam bele a sűrűbe. Álomszép puha porhó, 3 nyom elöttem. Azokat követtem, míg azok el nem ágaztak. Kettő balra, egy nyom pedig jobbra haladt tovább. A balra menőkről könnyen megállapítottam, hogy azok visszatértek a pályára. Évekkel ezelőtt jártam már én is arra. A harmadik nyom viszont ment tovább. Gondoltam azt követem, biztos tudta merre megy…
Nem tudta. Szépen lassan mentem, mert mégiscsak ismeretlen terep, nem szabad ilyenkor vagánykodni. Annak is tudatában voltam, hogy lavina veszély van a meredekebb lejtőkön, így óvatosság a köbön. Nos, ahogy így haladok előre, egyszercsak vége a nyomnak. Hmmm. Egy picit még tovább merészkedtem, mire olyan látvány fogadott, hogy inkább leültem, s lassan, s óvatosan elindultam keresni egy utat, amin át tudok vágni a pályára. A másik lehetőség, hogy egy kb 100 méteres halálugrás után térjek vissza a pályára annyira nem vonzott. Mondanom sem kell, hogy remegő lábakkal csusztam le aggódó Kincsemhez.
Ezután már maradtam a régről ismert levágások, erdős, porhavas útvonalak mellett, s nem vállaltam be ismeretleneket. Majd legközelebb fedezek fel újabbakat. Kisebb szintkülönbséggel. 🙂
Röviden, az idő csodálatos volt, a hely továbbra is fantasztikus, jövőre hosszabban, újra!
képek: