Amikor rákaptam az ingressre, akkor a telefon nálam volt, a gyerekeknek mutattam egy szobrot, s kerestük együtt. Aki elsőnek megtalálta, az nyert. Most viszont szintet léptünk. Kreáltam a gyerekeknek is egy accountot, s kaptak egy régi telefont átmenetileg. Így teljesen ők kezelhetik a játékot. Najó, kis segítséggel.
Így nem csak egy szobrot, emléktáblát kell kép alapján azonosítani, hanem a tájékozódást, égtájakat is gyakoroljuk.
A következő szint pedig az angol számok értelmezése lesz. Igen, az ingress is, s megannyi egyéb remek okostelefon alkalmazás remek eszköz a tanulásra.
És persze ezen a késő nyári, kora őszi napon nincs is jobb, mint egy forró csoki mellett portálokat töltögetni.
Január óta van Ingress hozzáférésem, azonban az utóbbi egy hónapban kaptam igazán rá a játékra. Azóta rendszeresebben merül le a telefonom, s rengeteg eldugott kis utcácskáját, emléktábláját, szobrát ismerem már az országnak.
Az Ingress játékosokat három táborba lehet sorolni.
Elvetemült játékosnak azokat tartom, amik portál erdőket tartanak a kezükben, kezelik azokat, s minden rezdülésről azonnal értesülnek. Nekik kezdőoldaluk az intel, s zölden, vagy kéken tudják csak látni a világot. Komolyan veszik, melyik oldalhoz tartoznak, s ellenségnek tekintik a másik oldalt.
A kevésbé elvetemültek azok, akik örömmel leülnek egy sörre akár az ellenséges oldal játékosaival. Ők is komolyan veszik a játékot, de tudják, hogy játékról van szó, így nem világvége, ha egy-egy portáljukat lerombolják. Játszanak, közösségek épülnek, barátságok születnek. Ez egy ilyen játék.
Harmadik és egyben utolsó kategória a koca játékosok népes hada. Ők azok, akik kipróbálják, néha hack-elnek portálokat, de nem érzik, nem értik a játékot. Kiszállnak.
Januárban még a harmadik körbe tartoztam. Aztán egy “ellenséges” kék játékos, egyébként régi ismerős rántott vissza a játékba. Rákérdezett, játszom-e. Akkor majdnem két hónapja el se indítottam az ingresst. Tappintotam, indult, hack-eltem, portált építettem, s akkor ott először ráéreztem a játék igazi ízére.
Cipruson, amikor kint jártam, nem volt egyetlen játékos sem a környéken, s unalmas volt egyedül portálokat építeni. Az Ingress akkor élmény, ha van ellenség. Számháborúzni se lehet egyedül. A játékot a másik csapat teszi egésszé, érdekessé. Leolvassuk egymást, s a végén együtt örülünk a játéknak. Nekem az Ingress is erről szól. Játszunk, s aztán közösen örülünk.
Közben hibázunk, elveszítünk területeket, nyerünk újakat, emberek jönnek-mennek. Ez egy játék. Jöttök játszani?!
Hosszú időn át a “világ” kockának bélyegezte azokat az embereket, akik a számítógép mögé bújva töltötték a napjaikat. Ezek a régi korok kockái képesek voltak órákra, napokra belefeledkezni a számítógépbe, s sok esetben elveszítették a kapcsolatot a külvilággal.
Az Internet megjelenésével ez megváltozott. Sok esetben azért ülünk a számítógép elé, nyomkodjuk az okostelefont, mert kapcsolatban akarunk lenni a külvilággal. Üzeneteket küldeni, kapni, beszélgetni.
A Google / Niantic Labs is erre jött rá, amikor megcsinálták az Ingresst. Tudom, benne van egy adag információgyüjtés (geolokáció, nevezetességek, fényképek, stb.), de ennél sokkal fontosabb, hogy egy csak közösen élvezhető játékot raktak össze, ami a négy fal között nem játszható.
Az Ingresst csak sétálva, biciklizve, görkorcsolyázva (én úgy szeretem) lehet játszani. Bejártam egész Nicosiát, portálokat kerestem, helyiekkel csevegtem. Mindeközben fényképeztem.
Persze kereshettem volna a nevezetességeket utikönyv alapján, de inkább ezt a játékos utat választottam.
Másik hasonlóan pozitív élményem, hogy írtam a Briannek, hogy van-e Firefox aktivitás Cipruson, ismer-e valakit. Levélváltás, s már Mariosszal egyeztettünk. Az eredmény egy tegnap esti kellemes sörözés, ahol a sok “kocka” így mulatott:
Az Ingress a legjobb dolog, ami a mai modern okostelefonokon történhetett. És bevallom, sokáig én sem értettem. Valamikor a kezdetekkor kaptam is lehetőséget, hogy beszálljak a rendszerbe, de a játék túl összetettnek tűnt. Lassú, s unalmas. Hagytam.
Persze azért néha-néha ránéztem, elindítottam, hackeltem egy-két portált minden koncepció nélkül. Aztán elkezdtem ráérezni a játék ízére.
Az Ingress az a játék, ami a sok nerd/geek/kockamegfelelő aláhúzandó. embert felemeli a számítógép elől, s mozgásra, kényszeríti. Persze biztosan sokan járnak autóval Ingresselni, de a legtöbb portál nem az autóutak, parkolók mellett mellett van. Így kénytelen az ember kimozdulni.
A GeoCaching lényege, hogy a világ valamilyen szempontból érdekes pontján elhelyeznek egy kis dobozt, amibe ajándékokat lehet beletenni, illetve kivenni. Az Ingress ezt viszi a következő szintre. A portálok szobrok, emléktáblák, szép kilátók, s egyéb érdekes helyeken vannak. Így egy portál meglátogatása (legalább az első alkalommal) a játékon kívül kultúrális élmény is. A GeoCachinggel ellentétben itt nem ajándékokat teszünk/veszünk ki a dobozból, hanem portálokat tudunk elfoglalni. Ez pedig azzal jár, hogy egy helyet nem csak egyszer jár egy portálnál, hanem igyekszik rendszeresen visszatérni.
Ezzel a játék már nem csak egy virtuális geocaching, hanem gyermekkkorom izgalmas területfoglalós játékának, a Rizikónak a kombinációja. A dolgot fűszerezendő még egy remek Sci-Fi történetet is sikerült az egész köré csavarni, s ezzel nem csak egy zöldek a kékek ellen játék, hanem a “megvilágosultak” és a “konzervatívak” nagy csatája folyik körülöttetek.
Igen, míg Ti egy szobrot, szép emléktáblát láttok, mi portálokat keresünk, s csendben küzdünk egymással.
