Ingress – játék, nem háború

Január óta van Ingress hozzáférésem, azonban az utóbbi egy hónapban kaptam igazán rá a játékra. Azóta rendszeresebben merül le a telefonom, s rengeteg eldugott kis utcácskáját, emléktábláját, szobrát ismerem már az országnak.

Az Ingress játékosokat három táborba lehet sorolni.

1. Elvetemült játékosnak azokat tartom, amik portál erdőket tartanak a kezükben, kezelik azokat, s minden rezdülésről azonnal értesülnek. Nekik kezdőoldaluk az intel, s zölden, vagy kéken tudják csak látni a világot. Komolyan veszik, melyik oldalhoz tartoznak, s ellenségnek tekintik a másik oldalt.
2. A kevésbé elvetemültek azok, akik örömmel leülnek egy sörre akár az ellenséges oldal játékosaival. Ők is komolyan veszik a játékot, de tudják, hogy játékról van szó, így nem világvége, ha egy-egy portáljukat lerombolják. Játszanak, közösségek épülnek, barátságok születnek. Ez egy ilyen játék.
3. Harmadik és egyben utolsó kategória a koca játékosok népes hada. Ők azok, akik kipróbálják, néha hack-elnek portálokat, de nem érzik, nem értik a játékot. Kiszállnak.

Januárban még a harmadik körbe tartoztam. Aztán egy „ellenséges” kék játékos, egyébként régi ismerős rántott vissza a játékba. Rákérdezett, játszom-e. Akkor majdnem két hónapja el se indítottam az ingresst. Tappintotam, indult, hack-eltem, portált építettem, s akkor ott először ráéreztem a játék igazi ízére.

Cipruson, amikor kint jártam, nem volt egyetlen játékos sem a környéken, s unalmas volt egyedül portálokat építeni. Az Ingress akkor élmény, ha van ellenség. Számháborúzni se lehet egyedül. A játékot a másik csapat teszi egésszé, érdekessé. Leolvassuk egymást, s a végén együtt örülünk a játéknak. Nekem az Ingress is erről szól. Játszunk, s aztán közösen örülünk.

Közben hibázunk, elveszítünk területeket, nyerünk újakat, emberek jönnek-mennek. Ez egy játék. Jöttök játszani?!