Még karácsony előtt néztem meg az egyik osztályommal Roger Antonsen csodálatos TED előadását arról, hogy a matematika valójában az a nyelv, amin keresztül meg tudjuk érteni a világot. Megtanít arra, hogyan tekintsünk a világra több nézőpontból.
Az előadás önmagában fantasztikus és itt abba is hagyhatnám ezt a bejegyzést. Viszont ma, szünet utáni első tanítási nap (bár ma nem volt órám), beindultak a szürke hétköznapok. És kezdett engem is eltemetni egyik feladat a másik után, amikor jött egy Hangouts üzenet, hogy Misinek 38,7 a láza. Nem dobtam el azonnal mindent, de igyekeztem haza.
Hazaértem és hirtelen elmúltak azok az addig hihetetlen fontosnak tartott feladatok, amiket meg kellett volna csinálnom. Ölembe vettem, s úgy ültünk együtt. Rám nézett lázban égő szemeivel, megsimogattam és így ültünk tovább. És mindketten tudtuk, hogy ez így van jól. Csodálatos időszak ez a 4 éves kor körüli apás korszak. Apukák, ki ne hagyjátok!
Aztán persze volt lázmérés, meg kúp (ezt egyikünk sem kedveli, de valamiért ez a mi kis családunkban atyai kötelesség (privilégium?) lett). És hirtelen a délután 5 órából este 11 lett. És most alszik. És lement a láza. És én meg felpattintottam a laptopot és a megválaszolatlan e-mail hegyek helyett beírtam, hogy kobak.org és elkezdtem megírni ezt a bejegyzést. Mert ez most jól esett.
És persze erről is van egy TED talk. Mire ne lenne? 🙂 Beteszem a végére, mert érdemes azt is megnézni.
Most csend van. Hallom, ahogy szuszog a család minden irányból és ez jó. És rájuk tekintve rájövök, hogy vannak az életben igazán fontos dolgok.
