Nos, tegnapi nap eredménye, hogy végleg 28 fog maradt a számban. A történet nagyon egyszerűen zajlott, bár néha még most is végigfut a hideg a hátamon, amikor azt a nagy vésőt a szemem elé képzelem…
Nos, reggel 9-re beszáguldottam a fogászatra, fülemben épp a rissingtonpodcast legújabb epizódja, hogy legyen mi elterelje a figyelmemet arról a tényről, hogy önként készülök a “vágóhídra”. Megérkeztem a fogorvos kedvesen fogadott, be a székbe, belém döfött egy adag fájdalocsillapított, betömött még két lyukat, majd átirányított a szájsebészhez, aki a bölcsességfogaimtól kellett, hogy megszabadítson.
A két rendelő között egy kis folyosó vezetett, aholis többször is megküzdöttem a gondolattal, hogy most lelépek, de végül betaláltam növéri kiséretben a szájsebészhez. Beültetett a székbe, beinjekciózott mindkét oldalt (szájpadlásba kapni szurit különösen fáj – gondoltam szólok), majd tett egy próbát, hogy érzéketlen-e már az a része a számnak, ahonnan kiszedné a fogakat. Nem volt az. Mégegy szuri. Ezután egy ollóval (igazi nagy) megszurkálta, de ezt már nem éreztem. Elém tett egy papírt, hogy írjam alá, hogy vállalom a műtétet (megint elgondolkoztam, hogy most még leléphetnék, de nem tettem). Vállaltam.
Szék hátradönt, előkerült az a hatalmas véső, s a következő pillanatban már a jobb oldali bölcsesség fogammal labdáztam a nyelvemmel.
– Most akkor a másikat is kiszedjük, jó?
– Jó. – Próbáltam mondani, de ugyebár nem igazán tudtam megszólalni. Mondjuk a kérdés is inkább volt költői, s már hallottam is a reccsenést.
– Kész vagyunk.
Ezután kaptam mindkét fog helyére egy-egy gézgombolyagot, harapnom kellett, fizettem, s távoztam (najó, előtte 5 percet ültettek a váróban, mert állítólag nem néztem ki túl jól. Nem is éreztem magam jól.).
Hazatérve jókat derültem magamban, hogy nem is volt olyan para az egész, s hogy minek rémísztget mindenki ezzel. Aztán valamikor déltájban mintha valaki szólt volna, hogy “helló téged megműtöttek, ne örülj annyira”, s elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. Telefon Oxinak, Cataflamot hozz, mert elpusztulok, közben bevettem két algopyrint, s vártam Oxira, mint a megváltóra.
Este még pár pirulát lenyeltem, reggel óta egész emberi a helyzet. Enni nem nagyon tudok, pedig marha éhes vagyok. Volt már szívószálas leves, meg mindenféle, de pl. amikor pár diákom enni próbált órán (egyébként se díjazom, hátmégma!) picit megharagudtam, s elmondtam nekik, hogy gondolkozzanak, ők hogy viselnék, másfél nap nemevés után, ha valaki előttük falatozna jó izűen. Megértették.
Most épp egy tál spenótot töltöttem magamba kisebb nehézségek árán, utána pedig gondosan kiöblögettem a sebet pálinkával. Nos röviden ennyi. Mindenki rémíszgetett a harmadik nappal, ez holnap lesz. Meglátjuk. Egyelőre nagyobb volt a félelem, mint a fájdalom.