Az idei tanévben abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a középiskolai oktatás mellett kipróbálhattam magamat egyetemi körülmények között is. Izgalmas volt visszamenni immáron tanárként, gyakorlatvezetőként a felsőoktatási intézményekbe (BME és ELTE TTK), ahol még pár évvel ezelőtt én ültem az iskolapadban. És persze érdekes volt látni a különbségeket a két “szint” között.
Első és fontos szempont az adminisztráció. Középiskolában még mindig a papír alapú adminisztráció a mérvadó, s nagyon nehezen kerül itt-ott bevezetésre az elektronikus napló. Sok esetben sajnos pont a kollégák azok, akik itt nehezen váltanak a megszokott, jól működő papír alapú adminisztrációról a számítógépes változatra. Ennek is érthető okai vannak: Nincs továbbképzés, oktatás, s a számítógép sokak számára egy idegen dolog. Tudják, hogy a diákok már azzal kelnek, s fekszenek
A felsőoktatásban viszont már évekkel ezelőtt meghozták a döntést, s mindenki meglépte azt. ETR, Neptun, ezek a felsőoktatás “naplói”, ott már természetes, hogy a dolgok elektronikusan működnek. Vannak olyan intézmények, ahol a hallgatók nem látják az indexüket csak beiratkozáskor, meg esetleg diplomázáskor, mert már a vizsga után a tanárral aláíratás metódusa is szükségtelenné vált. Felváltotta az elektronikus adminisztráció.
Az izgalmas dolog, hogy az elektronikus adminisztráció a középiskolában sokkal fontosabb volna, mint a felsőoktatásban. Az egyetemeken praktikus, s azt hiszem, hogy rengeteg dolgot javított az ETR/Neptun megjelenése (emlékszik még valaki a Kedves olvasók közül, milyen volt papiron vizsgára jelentkezni az oktatónál?). Középiskolában viszont elengedhetetlen volna a szülő/gondviselő real-time tájékoztatása a gyermek tanulmányi előmeneteléről, illetve hiányzásairól. Sajnos már egy jó ideje az a helyzet, hogy az ellenőrzőt nem olvassák a szülők, s nem vezetik a diákok (tisztelet a kivételnek). Az ellenőrző felett eljárt az idő. A diákok “elfelejtik” megmutatni, vagy a szülő nem ér rá megnézni. Esetleg nem találkoznak egymással. Sokszor sajnos a szülő és diák telefonon/e-mailen/sms-en kommunikálnak egymással, nincs lehetőség az ellenőrző megtekintésére (igen, van ilyen). Ráadásul általában az ellenőrző nincs is rendesen vezetve a diák által
Egy jól működő, a szülő által a munkahelyről, otthonról bármikor elérhető elektronikus napló leváltaná az ellenőrzőt, s valós időben
A másik nagy különbség a tankötelezettség. Középiskolába sajnos sokan azért járnak, mert kell. Nem értik, nem fogják fel, hogy saját érdekük a tanulás, céljaik még nincsenek. A világ átalakult. Ha csak az én gyermekkoromat tekintem, huszad, de lehet, hogy századannyi információ jutott el hozzám, mint most az én gyermekeimhez. Bori olyan eszközöket kezel teljes magabiztossággal, amikről én tizenöt évesen hallottam először, s amikor megláttam a használati utasítás áttanulmányozása után is csak remegő kézzel mertem a gombjait megérinteni.
A mostani tizenévesek felnövekedve szívják magukba az információt, s az az információ, amit elsajátítanak sok esetben köszönőviszonyban sincs azzal, amit a középiskola próbál beléjük verni. Kényszernek, szenvedésnek, s feleslegesnek érzik az iskolába járást, s nem értik mi értelme van. De kell járni, kötelező.
Ilyen attitüd mellett pedig jóval nehezebb átadni a tudást, meggyőzni őket arról, hogy márpedig tanulni jó. A tanulás visz előre. Nekik a mérce nem a majd, hanem a most. Most akarják használni, most akarják érteni, csinálni. Nem értik a majdot. A lexikon nekik a Wikipedia, s nem a Révai, vagy a Larousse. A lexikális tudás egy kattintásra elérhető az Interneten, az Internet pedig ott a zsebükben, tehát érthető a kérdés: Minek tanulják meg?
Egy átlag középiskolai tanárnak ezzel kell megküzdeni naponta. A diákok nagy része azért van ott, mert tanköteles. Az egyetem ezzel szemben maga a Kánaán. Oda már olyan emberek érkeznek, akik szeretnének tanulni. Sajnos már ez sem igaz. Az viszont igen, hogy az egyetemre nem kötelező bejárni. Az egyetemen meg lehet bukni, ki lehet esni. Mégpedig nagyon könnyen, s gyorsan. Ezt az első ZH-k megírása után fogják fel a legtöbben, s akkor döbbennek rá, hogy itt tétje van annak, amit csinálnak. És ez az egyetemi oktatók számára elképzelhetetlen plusz a középiskolai tanárokkal szemben.
Egy egyetemi óra nem fegyelmezéssel telik, itt már el lehet merülni az anyagban, s be lehet mutatni a terület minden érdekességét. Saját érdekük a hallgatóknak, hogy figyeljenek, elsajátítsák a hallott anyagot.
A Pareto elv nagyjából itt is igaz, a középiskolában 80% nevelés, 20% oktatás, az egyetemen pedig fordítva. Természetesen a 80-20 tájékoztató jellegű.
A harmadik és fontos összehasonlítási pont a tanár-diák kapcsolat. A középiskola borzasztó távolságtartó, az egyetemen ilyen nincsen. Amikor elkezdtem teljes állásban tanítani, az volt az első dolgom, hogy minden diákomat magáztam, mivel így éreztem fairnek a dolgot. Ha nekik engem magázniuk kell, akkor én is magázom őket. Ezt aztán szinte mindegyik osztályom ellenezte, s kérték, hogy tegezzem őket, így örömmel átálltam arra. Amikor beléptem az egyetemen a gyakorlatra, első dolgom az volt, hogy megbeszéltük, hogy a kommunikáció könnyebbsége miatt tegeződjünk. Mivel én tegezem őket, természetes volt, hogy ez legyen kölcsönös. Az egyetemen miután lezárult a félév, pár diákommal leültem, s megittunk egy sört.
Gimnáziumban 4-5 év, mire ez bekövetkezhet. Nem a söriváson van a hangsúly, hanem azon, hogy egészen addig a diákokban van egy tanárfélsz. Hú, ez tanár! Óvatosan, ez valami egészen más bolygóról érkezett, veszélyes!
Ez a fajta középiskolai távolságtartás sok tanárnak kedves, normális, nem is mondom, hogy rossz, de nem is jó. Viszont kezd kirajzolódni egy pálya, ami ellen lehet küzdeni, de úgy tűnik erre tart a világ. Édesapám, s szüleim korosztályából sokan még magázták a szüleiket, nekem is teljesen természetes volt a “Csókolom nagymama!” köszönés. Mi már tegeztük, s sok dologban partnernek tekintettük őket. Az én gyerekeimnek a “Szia nagyi!” a természetes.
Mostanra viszont egyre jobban alakul át az a generációs különbség, ami régen volt. Ugyanabba a moziba járunk, s ugyanazokat a filmeket nézem meg, mint a diákjaim, vagy ugyanolyan zenéket (is) hallgatok. Egyre több a közös felület. A középiskolai tanár, mint ufó megközelítés is lassan kezd leépülni lassan a diákokban, amikor találkozunk koncerteken, összefutunk bevásárláskor, vagy egymásra köszönünk a twitteren. A világ ilyen szempontból kezd összezsugorodni, nincsen már külön tanár és diák játszótér.
Az egyetem ezt jól kezeli, a tanárnak nincsen ezzel igazán dolga. Lehet közvetlen, s választhatja a kölcsönös tegeződést, vagy magázódhat oda-vissza, esetleg egyoldalúan. Mindegyik eset működik.
A középiskola még nem tud mit kezdeni ezzel a(z új) helyzettel, s nem is akar. A diákok sokszor túl éretlenek ahhoz, hogy az esetleges közvetlenebb, barátibb közeledést kellő tisztelettel tudják viszonozni, így itt a tanárnak nehéz és komoly feladata felmérni, hogy melyik osztályban, csoportban mennyire kell a tanári asztalt a diákság és maga közé állítania, s mikor lépheti át ezt a “szakadékot”, s ülhet be a diákok közé.
Mint látjuk, van különbség egyetem és gimnázium között. Nem is kicsi. Megdöbbentő az a változás, amin át kell esnie egy magyar diáknak az érettségi és az egyetem kezdete közötti egy nyár alatt, hogy aztán az egyetemet sikerrel kezdje meg. És ez a változás sajnos sok esetben azért ekkora, mert a közoktatás nem tölti be az előszoba funkcióját a felsőoktatásnak, s a felsőoktatás meg sokszor mint valami magával cipelt jelentéktelen apróság, tekint a közoktatásra. Sajnos ugyanez igaz a gimnáziumtól “lefele” is.
Pedig minden szinten közös munkára volna szükség. A gimnáziumoknak együtt dolgozni az általános iskolákkal, hogy a bejövő gyerekek olyanok legyenek, amilyet szeretnének, s együtt dolgozni az egyetemekkel, hogy felvegyék a diákjaikat, s hogy azok felvétel után is bent tudjanak maradni, s lépést tartsanak a képzéssel.