közép- és felsőoktatás

Az idei tanévben abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a középiskolai oktatás mellett kipróbálhattam magamat egyetemi körülmények között is. Izgalmas volt visszamenni immáron tanárként, gyakorlatvezetőként a felsőoktatási intézményekbe (BME és ELTE TTK), ahol még pár évvel ezelőtt én ültem az iskolapadban. És persze érdekes volt látni a különbségeket a két “szint” között.

Az alábbi szempontok és észrevételek a szerző saját tapasztalatai és benyomásai alapján kialakult szubjektív véleménye, kommentben a bejegyzés alatt minden reakciót örömmel fogad.

Első és fontos szempont az adminisztráció. Középiskolában még mindig a papír alapú adminisztráció a mérvadó, s nagyon nehezen kerül itt-ott bevezetésre az elektronikus napló. Sok esetben sajnos pont a kollégák azok, akik itt nehezen váltanak a megszokott, jól működő papír alapú adminisztrációról a számítógépes változatra. Ennek is érthető okai vannak: Nincs továbbképzés, oktatás, s a számítógép sokak számára egy idegen dolog. Tudják, hogy a diákok már azzal kelnek, s fekszenekhogy ne a bennszülött kifejezést használjam, s érthető módon úgy érzik veszélyes, ingoványos talajra lépnek.
A felsőoktatásban viszont már évekkel ezelőtt meghozták a döntést, s mindenki meglépte azt. ETR, Neptun, ezek a felsőoktatás “naplói”, ott már természetes, hogy a dolgok elektronikusan működnek. Vannak olyan intézmények, ahol a hallgatók nem látják az indexüket csak beiratkozáskor, meg esetleg diplomázáskor, mert már a vizsga után a tanárral aláíratás metódusa is szükségtelenné vált. Felváltotta az elektronikus adminisztráció.

Az izgalmas dolog, hogy az elektronikus adminisztráció a középiskolában sokkal fontosabb volna, mint a felsőoktatásban. Az egyetemeken praktikus, s azt hiszem, hogy rengeteg dolgot javított az ETR/Neptun megjelenése (emlékszik még valaki a Kedves olvasók közül, milyen volt papiron vizsgára jelentkezni az oktatónál?). Középiskolában viszont elengedhetetlen volna a szülő/gondviselő real-time tájékoztatása a gyermek tanulmányi előmeneteléről, illetve hiányzásairól. Sajnos már egy jó ideje az a helyzet, hogy az ellenőrzőt nem olvassák a szülők, s nem vezetik a diákok (tisztelet a kivételnek). Az ellenőrző felett eljárt az idő. A diákok “elfelejtik” megmutatni, vagy a szülő nem ér rá megnézni. Esetleg nem találkoznak egymással. Sokszor sajnos a szülő és diák telefonon/e-mailen/sms-en kommunikálnak egymással, nincs lehetőség az ellenőrző megtekintésére (igen, van ilyen). Ráadásul általában az ellenőrző nincs is rendesen vezetve a diák általTermészetesen az osztályfőnök vezetheti mind a 30 diákja ellenőrzőjét, de ez azt hiszem emberfeletti extra munka, amit ingyen nem várhat el senki sem..
Egy jól működő, a szülő által a munkahelyről, otthonról bármikor elérhető elektronikus napló leváltaná az ellenőrzőt, s valós időbenValós időt ebben az esetben úgy értem, hogy nem csak akkor amikor az osztályfőnök felhívja, hogy baj van, hanem maximum egy-két napos adminisztrációs csúszással látja a jegyeket, hiányzásokat tájékoztatná gyermeke tanulmányi előmeneteléről. Ez 2011-ben elképesztően fontos lenne, mert a szülők munkájukból adódóan sajnos egyre kevesebb időt tudnak az iskolára szakítani, gyermekükre figyelni. Ha azonban az e-mailjeik között megjelenik a figyelmeztetés, hogy gyermeke 1-est kapott, akkor kénytelen megnézni, s tájékoztatva van azonnal.

A másik nagy különbség a tankötelezettség. Középiskolába sajnos sokan azért járnak, mert kell. Nem értik, nem fogják fel, hogy saját érdekük a tanulás, céljaik még nincsenek. A világ átalakult. Ha csak az én gyermekkoromat tekintem, huszad, de lehet, hogy századannyi információ jutott el hozzám, mint most az én gyermekeimhez. Bori olyan eszközöket kezel teljes magabiztossággal, amikről én tizenöt évesen hallottam először, s amikor megláttam a használati utasítás áttanulmányozása után is csak remegő kézzel mertem a gombjait megérinteni.
A mostani tizenévesek felnövekedve szívják magukba az információt, s az az információ, amit elsajátítanak sok esetben köszönőviszonyban sincs azzal, amit a középiskola próbál beléjük verni. Kényszernek, szenvedésnek, s feleslegesnek érzik az iskolába járást, s nem értik mi értelme van. De kell járni, kötelező.
Ilyen attitüd mellett pedig jóval nehezebb átadni a tudást, meggyőzni őket arról, hogy márpedig tanulni jó. A tanulás visz előre. Nekik a mérce nem a majd, hanem a most. Most akarják használni, most akarják érteni, csinálni. Nem értik a majdot. A lexikon nekik a Wikipedia, s nem a Révai, vagy a Larousse. A lexikális tudás egy kattintásra elérhető az Interneten, az Internet pedig ott a zsebükben, tehát érthető a kérdés: Minek tanulják meg?

Egy átlag középiskolai tanárnak ezzel kell megküzdeni naponta. A diákok nagy része azért van ott, mert tanköteles. Az egyetem ezzel szemben maga a Kánaán. Oda már olyan emberek érkeznek, akik szeretnének tanulni. Sajnos már ez sem igaz. Az viszont igen, hogy az egyetemre nem kötelező bejárni. Az egyetemen meg lehet bukni, ki lehet esni. Mégpedig nagyon könnyen, s gyorsan. Ezt az első ZH-k megírása után fogják fel a legtöbben, s akkor döbbennek rá, hogy itt tétje van annak, amit csinálnak. És ez az egyetemi oktatók számára elképzelhetetlen plusz a középiskolai tanárokkal szemben.
Egy egyetemi óra nem fegyelmezéssel telik, itt már el lehet merülni az anyagban, s be lehet mutatni a terület minden érdekességét. Saját érdekük a hallgatóknak, hogy figyeljenek, elsajátítsák a hallott anyagot.

A Pareto elv nagyjából itt is igaz, a középiskolában 80% nevelés, 20% oktatás, az egyetemen pedig fordítva. Természetesen a 80-20 tájékoztató jellegű.

A harmadik és fontos összehasonlítási pont a tanár-diák kapcsolat. A középiskola borzasztó távolságtartó, az egyetemen ilyen nincsen. Amikor elkezdtem teljes állásban tanítani, az volt az első dolgom, hogy minden diákomat magáztam, mivel így éreztem fairnek a dolgot. Ha nekik engem magázniuk kell, akkor én is magázom őket. Ezt aztán szinte mindegyik osztályom ellenezte, s kérték, hogy tegezzem őket, így örömmel átálltam arra. Amikor beléptem az egyetemen a gyakorlatra, első dolgom az volt, hogy megbeszéltük, hogy a kommunikáció könnyebbsége miatt tegeződjünk. Mivel én tegezem őket, természetes volt, hogy ez legyen kölcsönös. Az egyetemen miután lezárult a félév, pár diákommal leültem, s megittunk egy sört.
Gimnáziumban 4-5 év, mire ez bekövetkezhet. Nem a söriváson van a hangsúly, hanem azon, hogy egészen addig a diákokban van egy tanárfélsz. Hú, ez tanár! Óvatosan, ez valami egészen más bolygóról érkezett, veszélyes!

Ez a fajta középiskolai távolságtartás sok tanárnak kedves, normális, nem is mondom, hogy rossz, de nem is jó. Viszont kezd kirajzolódni egy pálya, ami ellen lehet küzdeni, de úgy tűnik erre tart a világ. Édesapám, s szüleim korosztályából sokan még magázták a szüleiket, nekem is teljesen természetes volt a “Csókolom nagymama!” köszönés. Mi már tegeztük, s sok dologban partnernek tekintettük őket. Az én gyerekeimnek a “Szia nagyi!” a természetes.
Mostanra viszont egyre jobban alakul át az a generációs különbség, ami régen volt. Ugyanabba a moziba járunk, s ugyanazokat a filmeket nézem meg, mint a diákjaim, vagy ugyanolyan zenéket (is) hallgatok. Egyre több a közös felület. A középiskolai tanár, mint ufó megközelítés is lassan kezd leépülni lassan a diákokban, amikor találkozunk koncerteken, összefutunk bevásárláskor, vagy egymásra köszönünk a twitteren. A világ ilyen szempontból kezd összezsugorodni, nincsen már külön tanár és diák játszótér.

Az egyetem ezt jól kezeli, a tanárnak nincsen ezzel igazán dolga. Lehet közvetlen, s választhatja a kölcsönös tegeződést, vagy magázódhat oda-vissza, esetleg egyoldalúan. Mindegyik eset működik.
A középiskola még nem tud mit kezdeni ezzel a(z új) helyzettel, s nem is akar. A diákok sokszor túl éretlenek ahhoz, hogy az esetleges közvetlenebb, barátibb közeledést kellő tisztelettel tudják viszonozni, így itt a tanárnak nehéz és komoly feladata felmérni, hogy melyik osztályban, csoportban mennyire kell a tanári asztalt a diákság és maga közé állítania, s mikor lépheti át ezt a “szakadékot”, s ülhet be a diákok közé.

Mint látjuk, van különbség egyetem és gimnázium között. Nem is kicsi. Megdöbbentő az a változás, amin át kell esnie egy magyar diáknak az érettségi és az egyetem kezdete közötti egy nyár alatt, hogy aztán az egyetemet sikerrel kezdje meg. És ez a változás sajnos sok esetben azért ekkora, mert a közoktatás nem tölti be az előszoba funkcióját a felsőoktatásnak, s a felsőoktatás meg sokszor mint valami magával cipelt jelentéktelen apróság, tekint a közoktatásra. Sajnos ugyanez igaz a gimnáziumtól “lefele” is.
Pedig minden szinten közös munkára volna szükség. A gimnáziumoknak együtt dolgozni az általános iskolákkal, hogy a bejövő gyerekek olyanok legyenek, amilyet szeretnének, s együtt dolgozni az egyetemekkel, hogy felvegyék a diákjaikat, s hogy azok felvétel után is bent tudjanak maradni, s lépést tartsanak a képzéssel.

By kobak

apa, tanár, geek

18 comments

  1. Örülök, hogy mindezt leírtad – az ember, lévén, hogy csak egyik vagy másik szegmensben forog, nem igazán merészel ilyen elemzést lefuttatni, pedig már csak a hallgatók miatt is érdemes lenne. Úgy tűnik ugyanis, a középoktatás nem “lát át” a felsőoktatásban zajló dolgokra, és a felsőoktatás sem hajlandó figyelembe venni a különbségeket – és itt most maradjunk csak a nexus és az adminisztratív vonalon. Tényleg érdemes lenne a tudásanyag összehangolásán (vagyis a folytonosság előkészítésén) túl ezen is ügyködni végre!

    1. Igen, ez volt pont az indíttatása a dolognak amikor két hónapja belekezdtem. 🙂 Megmutatni, hogy ugyanúgy emberek oktatnak mindkét helyen, s közös (elvileg) a cél.

      Most, hogy itthon vesztegelek dögrováson, így volt lehetőségem legalább befejezni.

  2. Elektronikus naplóról:
    Anyámat se érdekelte soha, büszke is voltam rá – kamaszos punkságom – hogy sikerült talán két teljes évet megúsznom üres ellenörzővel; nota bene, vittem a fő tárgyakat kb. jó szinten – elit gimi, nem mehettél 4 alá – a többi meg őt se érdekelte.

    Viszont amelyik szülőt nem érdekli gyermeke ilyetén sorsa – nem is feltétlen tudna mit kezdeni ezzel az információval, talán már az övék se tudtak – az bejelentkezni se fog a neptunba a munkahelyéről.

    http://www.port.hu/csok,_anyu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=420

    A probléma a távkommunikáló szülőkről közel sem mai, ha kicsit konzervatív akarok lenni, azt is mondhatnám, a dolgozó nő ideálja miatt nincs otthon már senki napközben. Jó példa lehet erre a 80-as évekből a Csók, anyu című film.

    Tankötelezettségről, használható tudásról:

    Furcsa ezt egy matektanártól hallani. Az irodalom mindig is közvetlenül használható volt – nem azért olvastatják azokat a könyveket, hogy legyen miből megélnie a nyomdának, hanem mert létre kell hozni azokat az élményeket, képeket a nebulóban, amire felnőttként, mint kultúra tagja építkezhet. A tapasztalat azt mutatja, hogy írásban még mindig erősebben mennek át a képek.

    A matek pedig soha nem volt közvetlenül használható. Nyilván az összeadás-szorzás egy bolti pénztárosnak jól jön – nem is ért hozzá legtöbbje, hányszor keveredünk egy-egy bonyolultabb visszajárózási stratégiánknál zavarbaejtő helyzetbe – de nem hiszek abban, hogy az 1800-as évek végén biza közvetlenül kellett volna használnia az átlagmagyarnak a trigonometriai függvényeket, vagy épp a Pithagorasz-tételt.

    Gondolkodni viszont megtanítja talán, logikai érveléseket végezni absztrakt tereken keresztül – elvégre a matematika valahol egy végső absztrakció, egy minden egyéb részétől mentes rögvalóság.

    Közelségről:
    Universitas- a szó a tanár és diák egységét jelenti, pontosabban, hogy a tanárokat a diákok választják maguk közül. Persze legtöbb esetben sajnos ez inkább a “tanárok választják azok közül a diákok közül, akik hajlandóak voltak 90-ért ittmaradni PhD-zni”, és ez közel se mindig a top.

    Ugyanakkor a középiskolának még szerepet kell mutatnia. Kedves magyartanárom – Eric Berne nagy rajongója – mindig mondta, hogy megtehetné, de a középiskolában szerepeket tanulunk, ott biza muszáj a távolságtartás.

    Nyilván egy konzervatív értelmiségi vagyok, aki könnyen érvel a saját szintjéről, végülis túléltem már a középiskolát-egyetemet, és ha tanítottam is, rendszerint rettenetesen válogatott társaságnak, akikre nem kellett rászólni már, hogy ugyanmár kapcsoljaki.

    Nem gondolom azonban, hogy a rendszer összeomlóban van. Az emberek sok hülyeséget gondolnak, de az a fontos, mi tisztában legyünk a saját szerepünk értékállóságával.

    1. Az elektronikus naplót valóban nem fogja megnézni az a szülő, akit nem érdekli a gyermeke előmenetele, de az, akit érdekelne, de a gyermeke azzal megy haza, hogy “hát nem kaptam jegyet”, vagy “kiosztotta a dolgozatot, de nem adott rá jegyet”, meg hasonló kreatív lódításokkal rendezi el a jegy kérdést, azoknak hidd el, nagy segítség. Nálunk most teszt jelleggel bevezették, s még ennyi örömteli szülői e-mailt nem olvastam (s puffogó gyermeket nem hallottam).

      Tankötelezettség kapcsán inkább általános problémákat, illetve általam is ismert gondokat vázoltam. Sok magántanítványom mesél hasonlókat, konkrét eset, amikor kiröhögik a földrajz tanárt, vagy pad alatt ellenőrzik google maps-en, hogy méterre pontosan intézi-e a dolgot, s belekötnek, ha nem. Erre sok középiskolai tanár nincs felkészülve.
      Nekem hál’Istennek nincs gondom, s lassan rutinom is, meg ötleteim is vannak, hogyan mutassam meg a matematika inkább közvetett, mint közvetlen hasznát a hétköznapokban.

      A közelséggel meg az van, hogy pl. amikor viszek be ismerőst bemutató órát tartani (http://kobak.org/osztalyfonoki-ora-2/), akkor vicces, hogy tegezik az illetőt, s ez mindkét félnek természetes, s mindenki zavarba jön, amikor bekerülök a képbe, hogy Balázs, őőő, nem tanár úr.

      Egyébként egyetértek a szereptanulással, mint ahogy írtam is sokan éretlenek még középiskolában a közvetlenségre.

      A rendszer nincs összeomlóban, csak átalakulóban, de az átalakulás szükséges, s folyamatos. Csak kérdés, hogy mennyire követi a mi zárt rendszerünk ezt a folyamatosságot. A záró mondatod meg lehetne vastag betűs. 🙂

  3. Nagyon jó a cikk, teljesen egyetértek vele, ideje lenne már a magyar oktatásra, mint rendszerre tekinteni és ezt nem a legfelsőbb szinteken kell (csak) elkezdeni, hanem iskolák szintjén is. Középiskolás koromban de szívesen vettem volna, ha az egyetemről emberközelien beszélne valaki (mondjuk aki az adott egyetemről érkezik)…

  4. Még valami. Amit a válaszodban írtál, ott van az alapvető titok:
    A fiatalok egy interaktív világban nőnek fel, megnyomhatja, ráközelíthet, együttműködhet az általa használt dolgokkal, míg az iskolákban végig kell ülnie az órákat úgy, hogy az összes interakció az óra ~20% (Ha már Pareto elv 😀 ) A jelenlegi eszközökkel nagyon nehéz egy teljes osztállyal folyamatosan beszélgetni, nem pedig csak hozzájuk beszélni.
    Ezért bízom abban, hogy fokozatosan belátjuk, a világ megváltozott és nekünk kell alkalmazkodni az Ő világukhoz…

  5. az én középiskolában pont idén vezették be az elektronikus naplót (többé-kevésbé), szerencsére pont, mikor eljöttem – és azért nekem lenne ellene pár gondolatom.

    amennyire én az alattam lévőktől hallom, a legnagyobb probléma, hogy nem nagyon létezik a javítás a rendszerben – tehát ha írok egy egyest, akkor, ha kijavítom, akkor is ott marad – és ez elég rossz a diákok szempontjából, mert nem lehet a szülő felé csak a kijavított jegyet lekommunikálni (és ezzel sok fölösleges ellentétet eltüntetni a gyerek-szülő között).

    a másik, hogy ahány tanár, annyi féle osztályzás, nekünk olyan is volt, aki megmondta, hogy nem lehet egyes dolgozatot, mert ha igen, megbuktál – és olyan is volt, aki a jegyektől függetlenül, az egész évet értékelve adott jegyet a végén. én hiába tudom, hogy egy tanárnál az adott jegy mit jelent, ha apám csak a két egyest látja…

    persze sok esetben nagyon hasznos lenne, hogy a szülő értesüljön a jegyekről, és ne félévkor meg évvégén jöjjön rá, hogy megbukott a gyermeke, mert adott esetben tehetett volna ellene valamit – de ez nem minden esetben pozitív, mint fentebb írtam. én sosem mondtam el otthon a jegyeket, félévkor és év végén elég jók voltak a jegyek – pedig ha a szüleim tudták volna év közben a jegyeimet, tuti kicsit szorosabb pórázra kötnek. aztán valahogy 36 igazolatlannal, 240 hiányzással és minden nem-érettségi tantárgyból (9 érettségim van, nekem volt pár : D) kettest kapva mégis kitűnőre érettségiztem – az, hogy a szüleim nem tudták év közben a jegyeket, rengeteg idegeskedéstől mentett meg őket is, engem is.

    én sokkal inkább a motivációt mondanám problémának, mert aki be akar jutni az adott egyetemre, az abból a két tantárgyból fel fog készülni – aki meg nem, azt nagyon nehéz félelemmel a tanulásra rákényszeríteni. a másik probléma, hogy nagyon ráparáztatják a gyereket az érettségire, aki úgy áll hozzá, hogy bah, én ehhez hülye vagyok és hagyja az egészet a picsába. a félelmet, mint motivációt kéne felváltani (ne azért tanuljon a gyerek, mert fél, hogy a szülei mit szólnak majd a rossz jegyhez, hanem azért, mert tovább akar tanulni).

    ja, és amit írtál, a maps-es történet, én rendszeresen csináltam, mert marháta nem értettem, hogy miért kell olyan dolgokat megtanulnom, amit a nap akármelyik percében nagyjából egy perc alatt elérek a zsebemben lévő kütyümmel… ezt egyébként a mai napig nem értem teljesen : )

    egyetemről sajnos kevés tapasztalatom van, mert elég hamar rájöttem, hogy elrontottam az irányválasztást – viszont kobakkal én is voltam sörözni : )

    1. Jogosak az észrevételek az elektronikus naplóval kapcsoltban, de én most a diák oldal helyett kivételesen a tanári oldalra figyeltem. Köszönöm a rávilágítást a másik nézőpontra.
      Viszont azt hiszem sok szempontból nem tartozol az átlag diák kategóriába. 🙂

  6. Én diplomamunkaként elektronikus naplót fejlesztek, amit igyekszem majd piacra is bevezetni, bár elég nehézkes a dolog, ugyanis vannak bizonyos (egyébként katasztrofális rendszerek), amiket támogatással megvesznek az önkormányzatok, ingyenesen adva az iskolának, vagy olyan jelentős kedvezménnyel, hogy mást ne érje meg használni.

    Az elektronikus adminisztráció remek dolog lenne, de sokszor sajnos inkább nyűg a felsőoktatásban, mint segítség.

    1. Mefi, siess vele, s talán még be lehet férni pár helyre. Egyébként minden iskola leköti magát valami gyengébb rendszer mellett.

  7. Huhh, de jó cikk volt! 🙂 Leginkább a tanár-diák kapcsolatot ragadtad meg jól, valóban “nincsen már külön tanár és diák játszótér”.
    Én pár éve egyetemen tanítok, és most az öcsémen keresztül látom, hogy milyen nehéz átlépni a gimnáziumból az egyetemre. Szerintem az a fő különbség, hogy a gimnáziumban gyerekként van kezelve mindenki, az egyetemen pedig rögtön felnőttként. Ez látszik a tegeződés-magázódás kérdésében, abban hogy nem kérdezzük ki az anyagot hetente, és minden adminisztratív ügyben magadra hagyunk, oldd meg, felnőtt ember vagy. Ezt sokan nem tudják megugrani, mert hatalmas a különbség.
    Szerintem mindkét oldal próbálkozik, a BME-n pár éve “osztályfőnöki” órák is vannak, hogy segítsenek az átállásban, és a gimnáziumban is előfordul, hogy az utolsó évben már partnerként kezelik a diákot és ugyanúgy a(z érettségi) vizsgára koncentrálnak.

    Azért nehéz ez a kérdés, mert egy elsős gimnazista általában még nem kezelhető felnőttként és az első évben kialakul a kezdeti tanár-diák viszony, amit nehéz 3 év után egyszer csak lecserélni egy felnőttes partneri viszonyra. Az egyetemnek könnyű dolga van, mert egy új hely és maga hozhatja az új szabályokat, és valljuk be, hogy inkább 23-25 évesekhez passzol a szabályrendszere, mint a 18-19 évesekhez. Szerintem az a megoldás, hogy mindkét oldalon próbáljuk segíteni az átmenetet, de ehhez komoly oktatói rugalmasság kell, ami kevesekben van meg. Kobakban pont igen, szóval szerencsések a diákjai… 🙂

  8. akkro már hivatalosan is öreg vagyok: én még jelentkeztem vizsgára a tanár irodája előtti hirdetőtáblára felrajzszegezett A4-es papíron 🙂
    kisöcsémnek meg már indexe sincs, mindent a Neptunban él. bár így lemarad az 5000 Ft/ törölve pecsét bizniszekről a kolesz 8. emeletén 🙂

  9. Szia mindenki.

    Alapvetően nagyon tetszett ahogy,és amit írtál.
    Szeretnék hozzáemelni egy dolgot, a tanár-diák kapcsolattal.
    Most vagyok végzős Szentesen,a Horváth Mihály Gimnáziumban,irodalmi-drámai tagozatosként.
    A mi viszonyunk elég szabados a tanárokkal szemben. Simán együtt koncertezünk( tombolunk,ÉS csináljuk a koncertet), illetve egy darabban játszunk velük. Mindegyiknek van beceneve,ezeken ajánlatos őket szólítani. Szegény nyolcadikosok csak bámulnak tátott szájjal,mikor nyílt napon beülnek hozzánk egy-egy órára.
    Fegyelem viszont(néhány óra kivételével) van,nem is kicsi. A tanáraink elvárják tőlünk akár a tanteremben,akár a színpadon-próbán való komoly munkát.
    Tegezni természetesen nem tegezzük őket,az érettségi bizonyítványok átvétele,és elvesztése után viszont igen.
    Nem igazán felnőttként,nem igazán gyerekként kezelnek. Talán pajtás a jó szó.
    Rengeteget segítenek,akár iskolával,akár magánüggyel kapcsolatban.
    És az a furcsa,hogy ez a fajta “lazaság” nem csak a tagozatunkon működik,a “csodabogaraknál” (nem minden tagozat szereti a “fújhülyedrámaisokat” ) ,hanem akár a biológia-kémia tagozaton is.
    Szentesre jellemző ez a fajta furcsa légkör.
    Szóval,elég hosszúra nyúlóan csak azt szerettem volna,hogy van egy pár olyan iskola az országban,ahol egyenrangúbban kezelik a diákot…
    Szerintem valamivel könnyebb lesz majd az egyetemen.Legalábbis nagyon remélem. 🙂

  10. Szia!

    Most olvastam csak. 🙂
    Egyes középiskolákban van már elektronikus napló, ami automatikusan számol átlagot, mutatja a hiányzásokat késéseket. Viszont ez olyan rendszerezett helyeken működik, ahol a tanárok folyamatosan töltik fel az információkat. Emlékszem nekem anno volt, hogy egyes tantárgyaknál a napló kb üres volt.
    A tanár-diák viszony szerintem mindig is nehéz téma lesz, nem lesz rá megoldás sok dolog miatt. Az egyik, hogy a tanárnak követelni kell, nem arról kell hogy szóljon a dolog, hogy a diák éppen adott pillanatban jól érezze magát, ezt nagyon sokan nem értik meg. A másik, hogy a diákok mindig szeretnek valakit utálni. Ez idővel és korral csökken, de szerintem általánosságban jellemző. Nem magukat okolják a kudarcért, hanem a dolgozat összeállítóját esetleg a feleltető tanárt.
    Az egyetem tényleg más. Nekünk nem volt még óránk amin idő ment volna el azzal, hogy fegyelmezni kell. A neptun meg csodás dolog.
    Jó írás, nagyon tetszik, kár hogy csak most láttam.

    Évi

Comments are closed.