A minap kezembe került egy Nők Lapja szám, ahol a magántanításról volt szó. Alapvetően elítélték a dolgot az elején, majd a végén leírták, hogy ez természetes, hogy így van. Szerintem nem az, s nincs rendjén, hogy így van. Miért van mégis így? Miért nem tesz ellene senki semmit?
A kérdést másképp teszem fel: Ki tehet ellene bármit is? Kik az érintettek? A diák, a tanár, a szülő, s a “felettes szerv”.
A diák tehetne a dolog ellen, ha tanulna rendesen az iskolában, megcsinálná a házi feladatokat, készülne rendesen, leülne esetleg a társaival tanulni, ha nem ért valamit, kérdezne órán, stb. Sajnos nem teszik. A diáktól azonban nem lehet mindent elvárni. Ha sajnálatos módon a tanára másképpen közelíti meg a dolgot, mint az számára érthető, akkor lehet, hogy a feje tetejére áll, akkor se érti meg. Ilyenkor jól jön egy külső segítő.
A tanár tehetne ellene, de nem tud. Tudom, tanárként írom ezt, s ez a legkézenfekvőbb, amit írhatok, de ez a helyzet. Ma egy teljes állású tanár heti 22×45 percet tanít. Ez – gyors fejszámolóknak már biztosan kijött – összesen 990 perc. Ez összesen (5 db 30 fős osztályt tanítok, két helyen a teljes osztályt) 30+30+15+15+15=105 gyermek. Azaz közel 10 perc jut egy héten egy diákra. Ez borzasztóan kevés.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy elnagyolt számítás, meg hogy van olyan diák, akivel nem kell külön foglalkozni, de könyörgöm nekem tanárként van igényem arra (szerintem ez a normális), hogy ismerjem a saját diákjaimat. Erre pedig kevés ez az idő.
Összehasonlíthatatlan különbség ehhez képest, amikor a diák elmegy a magántanárához, aki ismeri, akit ő is ismer, ő választott, szeret, s az 45 percen keresztül csak rá figyel, csak vele foglalkozik.
Már csak hab a tortán, hogy sok tanár számára az egyetlen lehetőség fizetésének kiegészítésére a magántanítvány fogadása.
(Félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy alapvetően nincs problémám a kötelező óraszám növelésével, sőt örömujjongással üdvözöltem volna a döntést, ha a plusz két óra nem plusz egy csoportot jelentett volna (fenti számítást alapul véve +90 perc + 15 főre, azaz 6 perc gyermekenként), hanem a saját már meglevő csoportjaimmal nőtt volna meg az óraszámom.)
A szülő változtathatna a helyzeten azzal, hogy leül maga tanulni a gyermekével. Sajnos sok szülőnek nincs a munkája mellett ideje arra, hogy hazatérve vacsora készítés mellett/előtt/után leüljön s a rég elfelejtett biológia/matek/történelem/… tananyagot átvegye gyermekével.
Amelyik családban viszont ez sikerül, ott hihetetlen eredményeket lehet elérni. Kölcsönösen tanulhatnak, s épülhetnek a dologból a szülő is, s a gyermek is. A szülő számára az ismétlésen kívül lehetőség nyílik gyermeke gondolkodásának megértésére, önkéntelenül is beszélgetni fognak az iskoláról, az ott történtekről.
A “felsőbb vezetés”. Ez a legnehezebb kérdés. Mit kellene tenni az oktatás helyzetének javítása érdekében? Sok mindent. Órákat tudnék mesélni, elképzeléseket leírni, de nem teszem, ehelyett ajánlom a Mc Kinsey jelentés végigolvasását. A Magyarország Holnap oldalról idéznék három egyszerű pontot ezzel kapcsolatban:
- biztosítani kell, hogy a megfelelő emberekből legyenek tanárok
- biztosítani kell, hogy a tanárképzés valóban eredményes oktatókká képezze a tanári pályára készülőket
- biztosítani kell, hogy a rendszer a lehető legjobb színvonalú oktatást nyújtsa minden gyermek számára. A tanulmány arra is rámutat, hogy a világ jól teljesítő oktatási rendszereiben bevált gyakorlatok alkalmazásával viszonylag rövid idő alatt igen jelentős fejlődést lehet elérni egy ország oktatási rendszerében. (kiemelés tőlem)
Érdemes még elolvasni Budai Mariann bejegyzését a témával kapcsolatban. Itt pedig a Mc Kinsey jelentés eredetiben (angolul).
