Nincs kifogás. És ezek csak az angol nyelvű oldalak. Ezek között nem szerepel pl. a zanza.tv, a geomatech.hu, videotorium és még sorolhatnánk a további magyar vagy más idegennyelvű online oktatási tartalmakat.
Akik meg már azt gondolják, hogy mindent tudnak a területen, feltenném, hogy a képen látható kétezeregynéhány ikon közül hányat sikerült felismerni és beazonosítani?
Tanév vége mindig izgalmas időszak. Vagy éppen unalmas. Nézőpont kérdése. 🙂 A jegyek már lezárva, tudja ezt tanár, diák, s ez kimondatlanul is azt a helyzetet teremti, amikor a diák tudja, tanárúr nem tehet már velem semmit. És egyébként ez egy ideális helyzet. Hiszen nem az osztályzatokért kellene tanulni, sem pedig tanítani. Ha csak azért tudom lekötni a diák figyelmét, mert év végén osztályzatot kap, akkor nagy baj van.
Az év végi 2-3 nap emiatt különösen is izgalmas. Mit lehet kezdeni a diákokkal? Filmet nézni, játszani, vagy éppen mesélni. Ezutóbbit választottam idén két osztályban is. A harmadikban már elmeséltem a címbeli mesét, így velük beszélgettünk.
Először a 11. osztályosoknak meséltem. Izgultam. Mert nem mindig mesél az ember 15 db 17-18 éves “gyereknek”. Ráadásul a könyv, amit bevittem, egy gyermekkönyv.
Erdős Pál életéről szól a mese, gyermekek és mindenki számára érthetően. Természetesen így nem kanyarodtam nagyon el a matematikától, csak az óra stílusa változott meg. Amikor a nagyoknak kezdtem mesélni, nem tudtam hogy fogadják majd. De a mese mindenkit újra gyermekké tesz. Elemi igényünk van a mesére. Nem a rajfilmre, tévére, hanem az igazi, hagyományos, olvasott, mesélt mesére.
Figyeltek, élvezték. Vagy legalábbis úgy tettek, mintha. És jó volt.
A kilencedik osztályosok esetében nem voltak félelmeim, jól fogadták, szerették. A tizenegyedikeseknél már megvolt a félelmem, hogy simán infantilis idiótának néznek. Így fel se nézve olvastam, mintha nem lenne holnap. És még ők is egészen jól viselték a dolgot. Bár lehet, hogy az a pár hónapnyi nyáriszünet szépíti csak meg az emléket. 🙂
Mesélni kell. Az iskolában is. Mesére mindenkinek szüksége van. Ajánljatok még jó matekos meséket! Deborah Heiligman könyve szerethető. Vicces, kedves. Szerethetővé teszi a különc Erdős Pál életét. Érdekes kérdés, hogy miért nem egy magyar szerző írta meg a 20. század legnagyobb magyar matematikusának élettörténetét. De ezen kár keseregni.
Olvassatok meséket, este, reggel, amikor lehet. Magamról is tudom, hogy nem teszem eleget. Többet kellene mesélnem a saját gyermekeimnek, sőt a diákjaimnak is.
Akinek vannak kis gyermekei, azok számára akár ismerősen is csenghet a DuckDuckMoose név. Egy olyan fejlesztőcsapatról van szó, akik kimondottan kis gyermekek számára készítenek alkalmazásokat.
Ezek az alkalmazások eddig pénzbe kerültek, és/vagy reklámokat tartalmaztak, így vagy ezért, vagy azért nem jutottak el annyi gyerekhez, amennyihez érdemes lett volna eljutniuk. Most azonban a DuckDuckMoose csapata csatlakozott a Khanacademy csapatához. A Khanacademy is megérne egy saját bejegyzést. Sal Khan TED előadása anno fontos mérföldkő volt az életemben a kütyük oktatásbeli használata felé vezető rögös úton.
Most pedig üljetek le a gyermekeitekkel játszani! (angol nyelvtudás egyelőre úgy tűnik szükséges lesz) Szóval menjetek ki a jó levegőre és élvezzétek ki, hogy bár itt a szeptember a sarkon, azért épp úgy tesz az időjárás, mintha nyár lenne. Majd, ha újra borús az idő, s kis gyermeketekkel játszanátok, vagy ők kuncsorognak a telefonotokért, tabletért, akkor tegyetek próbát az alábbi játékokkal.
A GeoGebra és én régi múltra tekintünk vissza. Emiatt nem ez az első alkalom, hogy a szoftverről, szolgáltatásról itt a blogon megemlékezem. Azonban eddig mindig a hozzá kapcsolódó dolgok merültek fel, soha nem maga az alkalmazás. Mi is az a GeoGebra? Vagy, mint egy négy évvel ezelőtti cikkben, Zebra Geo? 🙂
A GeoGebra egy mondatban vizualizálja a matematikát. A GeoGebra történetéről több előadást is tartottam, amikor 2012 környékén pár évig a nemzetközi közösség koordinálását végeztem.
A lényeg, hogy a GeoGebra valamikor 2002 elején látta meg a napvilágot, Markus Hohenwarter szakdolgozata volt, aki matematika és informatika szakon végezte az egyetemet. És mivel nem szeretett volna két szakdolgozatot írni, emiatt egy olyan informatikai alkalmazást készített, ami matematikát csinál. Így született meg az első verziója az alkalmazásnak.
Markus azt gondolta ezzel maga mögött hagyta egyetemi tanulmányait, s befejezett valamit, azonban befejezés helyett megnyitott valamit. Ami azóta szerte a világban rengeteg matematika tanár életét könnyítette meg.
Mára a GeoGebra nem csak egy számítógépes alkalmazás. Bár elérhető ingyenesen minden operációs rendszerre, tabletre, okostelefonokra, azonban fontosabb ennél is, hogy egy kb. 40 milliós közösség használja az alkalmazást szerte a világban.
A GeoGebra
A GeoGebra neve a Geometria és az Algebra szavak ötvözetéből alakult. Ennek oka, hogy az alkalmazás a Geometria és Algebra ablakból állt kezdetekkor.
A képernyő bal oldalán az Algebra ablak, jobb oldalán pedig a Geometria ablak kapott helyet. Ezek pedig dinamikusan össze vannk kapcsolva. Ez azt jelenti, hogy ha a Geometria ablakban történik valamilyen manipuláció, akkor az algebra ablak “alkalmazkodik” ahhoz. Amennyiben az algebra ablakban módosít a felhasználó az alakzaton, akkor a geometria ablakban is módosul az alakzat.
A bejegyzés része annak a szándéknak, hogy az itt felsorolt rengeteg oktatási alkalmazásról kicsit hosszabban írjak. Vagy nevezzük csak újévi fogadalomnak! 🙂
Ez a hír a hvg-n akkora hatással volt rám, hogy nem csak egy Twitter bejegyzésben, vagy Facebook posztban, hanem itt a blogon is meg kell, hogy emlékezzek róla.
A fenti képen egy mobiltartó látható. A hvg hírében az olvasható, hogy ez mennyire jó ötlet. Lehet az. De ez attól függ, hogy mire használjuk. Ha az a cél, hogy mindenki telefon nélkül vegyen részt az oktatásban, akkor nem tartom jó iránynak. Sőt, egyenesen nagyon rossz kezdeményezésnek gondolom.
A telefonok ott vannak minden diáknál lassan (ha nem így lenne, nem lenne szükség erre a mobiltartóra), így nem ellenségnek kellene kikiáltani azt, hanem az oktatás részévé tenni, integrálni kell azokat. Évek óta beszélek, írok, előadok arról, hogy az okostelefonok, tabletek kiválóan alkalmazhatók oktatási célra.
Kizárni nem lehet. A telefonok elvétele – mert játszanak vele az órán – nagyjából olyan, mintha a tollat, ceruzát vettük volna ki a diákok kezéből, mert azzal amőbázhatnak, vagy levelezni tudnak egymással. Ahelyett, hogy a telefonokat elpakolnánk, inkább a tanárokat kellene felkészíteni arra, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket. Milyen alkalmazások állnak rendelkezésre, ha be szeretnék vonni az oktatásba az eszközöket. Hogyan lehet kezelni a diákokat, akik esetleg mégis elkalandoznak az órán.
Egészen új kihívásokkal találkoznak a mai tanárok, mint 5-10 évvel ezelőtt. Az okoseszközök elterjedése, az Internet jelenléte mindenütt az életünkben teljesen megváltoztatta a szórakozást, tartalom fogyasztást, de a tanulást is! A diákok is érzik, látják, hogy az információ karnyújtásnyira van tőlük. És nem tehet úgy az oktatás, mintha ez nem így lenne.
Ha a mobiltartó azt a célt szolgálja, hogy a tanár óra elején megnézze, hogy mindenki elhozta-e a telefonját, akkor támogatom. Gyorsan ki lehet osztani azokat, amikor az órán szükség van rá, s használni szeretnék. Dolgozatnál könnyen távoltartható a kisértés. 😉
Ha nem ez, akkor felejtsük el! Mert a diákok egy lépéssel a mobiltartó előtt fognak járni. Lesz egy telefon, amit kitesznek majd, s a másikat használják a pad alatt. Megoldás? Nem.
Mobiltartót otthonra! Ezt már sokkalinkább. Az I am number four című film (felejthető egyébként) egy jelenete ragadt meg bennem. A főhös a barátnőjéhez átmegy ebédelni. Ott ebéd előtt egy kosárba begyűjtik a telefonokat, s kiteszik a szomszéd szobába. Igen. A telefonnak nincs helye pl. az ebédlőasztalnál (igen, én is szoktam, de cél, hogy az ebédlőasztal a beszélgetések és az evés helye legyen).
Úgy tűnik újra és újra előkerül a középiskolai felvételi téma. Most az index hangos tőle. A feladatsor maga nem volt sokkal nehezebb, mint a tavalyi. A probléma a 45 perc. És a 45 perc többszörösen is probléma a feladatsor kapcsán.
A feladatok mennyisége 45 percre nagyon sok. Az ökölszabály, hogy úgy állítja össze a tanár a dolgozatot, hogy ha ő meg tudja írni azt x idő alatt, akkor a leggyengébb diák 3x idő alatt teljesíteni kell, hogy tudja ugyanazt. Ezt a feladatsort viszont én is 40 perc környékén tudtam kényelmesen megoldani. Kényelmesen alatt azt értem, hogy nyugodtan hátradőltem, végigolvastam a feladatot, s úgy oldottam meg. Nem kapkodtam, nem néztem időt.
Egy 14 éves gyerek számára azonban ebből adódóan nagyon kevés a 45 perc. Tehát nem a feladatsorral van alapvetően baj, hanem a ráfordítható idővel. Erre a feladatsorra nyugodtan lehetett volna 60 percet adni a diákoknak.
A másik probléma a 45 perccel, a stressz. Egy 14 éves gyerek nincs semmilyen módon felkészítve arra, hogy egyszer 45 percben adjon számot 8 év tanulmányairól. Erre tesz rá még egy lapáttal a szülő. Aki puszta jó szándékból, s saját tapasztalataiból adódóan elmondja, hogy mennyi múlik ezen a felvételin, s akarata ellenére a gyermek stressz szintjét még jobban megnöveli.
Fel kell készíteni a szülőt is, s a gyereket is erre a vizsgára. Az oktatás eddig érettségi súlyponttal működött. Nem feltétlen probléma, ha ebbe a rendszerbe bekerül egy újabb vizsga, de míg a középiskola az érettségire felkészítés jegyében zajlik, addig az általános iskola nem a középiskolai felvételiről szólt mostanáig.
Vagyis egy olyan vizsgának tesszük ki a gyerekeket 14 évesen, amire senki nincs igazán pszichésen felkészítve. A tárgyi tudás sokkal könnyebben megszerezhető. Ezen terhen lehetne esetleg azzal enyhíteni, ha nem csak egy alkalommal írhatná meg a felvételit a diák. Több sport versenyben alkalmazzák ezt a módszert, hogy kétszer próbálkozik a sportoló, s a jobbik eredménye számít. Ugyanezt lehetne megcsinálni a középiskolai felvételiknél is. Hatalmas könnyebbség lenne, mind a diák, mind a szülő számára.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a többszöri megírási lehetőség többlet terhet ró a rendszer minden résztvevőjére. Több feladatsort kell összeállítani, több alkalommal kell felügyeletet biztosítani, s a javítási teher is megnő a tanárokon. A rendszernek viszont ezeket a többletfeladatokat tudnia kell megfelelően kompenzálni.
A lenti videót ajánlom mindenki figyelmébe. Értelemszerűen nem mindenható szorzási módszert látunk (ha az írásbeli szorzást szeretnénk egyszerűbbé tenni, akkor a Napier vagy grid módszert ajánlom). Nem újabb gumicsontot szeretnék dobni a “mennyire rossz a magyar oktatás, s bezzeg máshol” beszélgetésekhez. Csak meg szeretném mutatni, hogy vannak remek módszerek, amiket nem biztos, hogy eddig ismertünk. És ezek a módszerek könnyebbé tehetik a diákok életét, segíthetik a tanárt és ez jó.
Ezt a módszert, amit a lenti videóban látunk, eddig nem ismertem.
A nyelv nem biztos, hogy mindenkinek elsőre érthető. Nekem nem volt anyira. 🙂 Igazából nem is tudom pontosan melyik nyelven beszél a tanár. Viszont a számok mindenkinek érthetőek, amik a táblára íródnak. Az se zavarjon össze senkit, hogy jobbról balra írnak.
Mi történik? A számok fölé írjuk a 10 és a szám különbségét. Majd a szorzat egyes helyiértéke a két felső szám szorzata, a tizes helyiérték pedig az egyik szám és a másik fölé írt szám különbsége lesz.
Pl. 8×7 esetén a két “felső szám” a 2 és a 3. Vagyis 8×7 szorzás eredményének egyes helyiértéke 2×3, vagyis 6. A tizes helyiérték pedig 8-3 vagy 7-2, azaz 5. Így megkapjuk, hogy 8×7=56.
Miért működik ez a módszer?
Természetesen nem a véletlenek kedvező együttállásáról van szó.
Vagyis a módszer mindig működik. Viszont nincs mindig valós haszna. 1×1 esetén értelmetlen lenne. Ekkor a 9×9=81 szorzást kell elvégezni, majd pedig az 1-9, vagyis -8 számot kell tízzel megszorozva hozzáadni. Ami 81-80, valóban 1. De mint látjuk nem épp a legcélszerűbb ennek a szorzásnak az elvégzésére ezt a módszert alkalmazni. 😉
4-nél nagyobb számok esetén viszont már jól jöhet a fenti módszer. Persze az is könnyebbség, ha a szorzótáblát csak 4-ig kell nagyon tudni. 🙂
“Apa, én is akarok … játékot játszani!” – A mondat, ami elég sűrűn elhangzik a mi háztartásunkban. A mai nap azonban mindenki csendbenül, gondolkodik, s kérdez. “Ezt hogyan? Apa, segítesz?” Játszanak. The Foos megy. A játék, ami valódi sikereket érhet el a gyerekek algoritmikus gondolkodásának fejlesztésében. Kevés oktató játéktól esek ámulatba, de ez azok közé tartozik. Szerethető és szép figurák, kreatív feladatok.
Többször akartam már írni a mindenki tanuljon meg programozni gondolatról. A Fast Company Should I teach my kid to code című írása a megjelenéstől a Pocketben, illetve delicious könyjelzőim között van. A témában Szalai Ferenc gondolatait is érdemes elolvasni.
Nem vagyok programozó. Mindig érdekelt, sokszor beleszagoltam, programozgattam, de sose programoztam igazán. Maga a programozás sose kötött le. Amikor keresni kell a parancsokat, megtalálni, hogy hol sikerült (már megint) valami apró szintaktikai hibát elkövetni, ami miatt az egész program nem fut le. Na ezeket sose kedveltem. Tudom, hogy a programozók sem ezek miatt szeretik, amit csinálnak, de az ő kedvüket kevésbé szegi egy-egy ilyen jellegű kudarc.
Nem értek egyet azzal, hogy mindenkinek meg kelljen tanulni programozni. Azt viszont nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki tanuljon meg algoritmikusan gondolkodni. Ciklusok, elágazások, paraméterek, parancsok, s a legfontosabb, a probléma megoldás viszont elengedhetetlen, hogy a mai generáció számára természetes fogalmak legyenek.
És nincs annál jobb, amikor erre egy játék tanítja meg a gyerekeket. A The Foos 5 éves kortól ajánlott, s itt ül mellettem a két nagy gyerek (6, 8), s csodálatos algoritmusokat találunk ki együtt! Ők aranyos figurákkal gyűjtenek be érméket, én pedig ámulok, ahogy értelmezik, s megtanulják ciklusba szervezni az utasításokat, vagy kezelik az elágazásokat. És én is élvezem. Lehet, hogy este felteszem magamnak is, s végigcsinálom a pályákat.
A The Foos egyetlen hibája, hogy kevés a pálya, de ha megunják, akkor van tovább. Scratch, Tickle, Codie, stb.
