2017 nem mondható eseménytelen esztendőnek megpróbálom pár képben, gondolatban összeszedni mi történt a tavalyi esztentőben. Sokat repkedtem, előadások, konferenciák szerte a világban.
Új városi közlekedési eszközre váltottam. Azóta nincs bérletem és az akkortájt vásárolt tizes gyűjőjegyemből még mindig van pár darab nálam. Ha esetleg szükség lenne rá pl. defekt esetén.
Eddig csendes magányában vegetált kis blogom. Legalábbis azt gondoltam. De kiderült, hogy van egy bejegyzés, ami olyan népszerűségnek örvend, hogy szeptember óta több a napi látogató az oldalon, mint egész júliusban volt. Pedig az sem volt idén egy egyszerű hónap. 🙂
Az alábbi statisztika nem egy újabb blockchain alapú crypto valuta dollárral szembeni ára.
Persze az is valami hasonlót mutatna. 🙂
A fenti statisztika az oszthatósági szabályokról szóló 2014-es bejegyzésemhez tartozik. Valaki valahogy rátalált, s most naponta mintegy 300+ diák (feltételezem, hogy az) olvasgatja a bejegyzést. Érdekes kérdéseket vet fel, hogy naponta ennyi érdeklődés hogy keletkezik az oszthatósági szabályok iránt. Hiszen a témakör sok tankönyv szerint még csak most fog felmerülni. Illetve érdekes kérdés, hogy miért nem a tankönyvet nézegetik a diákok.
A most iskolába járó generáció már elsődlegesen nem a tankönyvekből tákékozódik, hanem az Internetről. Erre hogy tudunk tanárként felkészülni? Ki tanította meg ezeket a gyermekeket keresni? Meg kell-e tanítani őket rá? És tudják-e, hogy az Interneten nem minden információt veszünk azonnal készpénznek? Azt a kérdést pedig már csak csendben teszem fel, hogy hányan jártak utána, hogy a bejegyzésben található információk egyébként helytállóak-e. A kritikai gondolkodás megvan-e ezekben a lelkes kattintókban. Azért mindenkit megnyugtatandó, lehet nyugodtan kattintani. 🙂
Szerdán az idei mattanárklub résztvevője lehettem, illetve fel is kértek, hogy a nap végén a vitát felvezessem és moderáljam. A téma meglepő módon az okostelefonok matematika órai használata volt.
Miután az előadás megtörtént, elindult a vita. Az elején “langyos” kérdéseket dobtam be.
A kérdések nem is annyira a matekórai, hanem inkább pedagógiai problémákat vetnek fel. Így relatíve gyorsan túllendültünk ezeken. Mivel a vitára egy kerek órát szántak a szervezők és a nap is éppen csak lebukóban volt a Duna felett, bedobtam a nagy kérdést:
Mi lenne, ha elkezdenénk az okostelefonokat tudatosan arra alkalmazni az órán, hogy megoldja helyettünk az egyenleteket, kiszámolja a logaritmust? Mi lenne, ha ezeket a dolgokat 2017-ben már nem tanítanánk meg? Mi lenne, ha ezek helyett az órán be tudnánk így vezetni bonyolultabb feladatokat, nyithatnánk való életbeli problémák felé? Felszabadulna rengeteg idő, amit most pl. másodfokú egyenletek megoldásának gyakorlásával töltünk.
Még példát is hoztam, sőt a közönség soraiból is elhangzott több példa. Az én általánosan felmerülő példám a négyzetgyök számítása. Édesapám még tanult papíron négyzetgyököt számolni. Ismerte annak az algoritmusát. Sőt ismeri a mai napig is. A mi generációnk (de nem szeretem ezt a generációzást…) viszont többnyire már csak egy gombot ismer a számológépen. És tudja, hogyha azt megnyomja, akkor a képernyőn megjelenik a beírt szám négyzetgyöke. És boldogok vagyunk így is? Hiányt szenvedünk, mert ez az algoritmus nem épült be gyermekkorunkban? Igazából nem.
Tehát a kérdés, hogy merünk, akarunk-e egy nagyot lépni? Lehet-e, szabad-e egy nagyot lépni. Felnőhet-e majd egy olyan generáció, akinek a másodfokú egyenlet megoldóképlete olyan lesz, mint nekünk a gyökjel? Vagy a logaritmus?
Talán nem lep meg senkit sem, hogy hatalmas vita kavarodott ebből a kérdésből. Hihetetlen értékes gondolatok feszültek egymásnak és zseniális elmék vitatkoztak a kérdésről. Rengeteget tanultam. Szükség van ilyen fórumokra, lehetőségekre a tanulásra, egymástól tanulásra. A világ halad tovább. Nem biztos, hogy jó irányba. Az oktatásnak valahogy fel kell zárkóznia, sőt irányt kell mutatni!
Elképesztően nehéz kérdések ezek. Ha az ember belegondol. Megtaníthatok-e valakit deriválni, ha nem tudja mi az a határérték? Meg tudok-e tanítani valakit vizilabdázni, ha nem tanítom meg előtte úszni?
Hihetetlen hónap volt ez a július. Főleg, hogy a nyár közepe és általában semmi nem történik ilyenkor. Kivéve 2017 júliusát, amikor csak kapkodom a fejem és próbálom feldolgozni a rengeteg hihetetlen eseményt, ami történt.
Elképesztő teljesítmény, amit elért a csapat. A verseny utáni nap meghívást kaptunk a Fehér Házba. És kisebb telefonálgatás és szervezés után úgy tűnt, tényleg megvalósul a dolog. Másnap így el is indultunk. És a meghívó fél, Ivanka Trump is ott volt. Három csapatot invitált meg a Fehér Házba: Afganisztán, USA és a magyar csapat (Team Europe) kapott meghívást.
Üröm az örömben, hogy a nem rövid beléptetési procedúrán ketten a csapatból nem jutottak át, ők sajnos továbbra is a kerítés túloldaláról láthatták csak a Fehér Házat. Akik bejutottunk, azokkal készültek csoportképek külön a csapatonként is, sőt a szemfüles magyar csapatból 4 emberről is tudok, akikel a First Daughter még szelfit is készített. Vagy fordítva. 😉
A Fehér Házban tett látogatásunk végét sajnos kicsit meg kellett sűrgetni, mert a repülő nem várta volna meg a csapatot, s valószínűleg kevesen hitték volna el, hogy a Fehér Házból érkezünk az elnök lányától, úgyhogy várjanak ránk. A kis célozgatásokat pedig, hogy mi lenne, ha helikopterrel vinnének ki bennünket a repülőtérre nem vették. Így maradt az Uber és a rohanás. 🙂
És hogy ne csak az amerikai elnök lánya szerepeljen itt, Áder Jánostól az alábbi levelet kapta a csapat:
A teljes levél elolvasható a képre kattintva.
Miközben vizes világbajnokságot zajlott, magyar vizilabda válogatott döntőt játszik, Hosszú Katinka gyűjtögette az érmeket, hatalmas öröm és megtiszteltesés, hogy a mi kis csapatunk teljesítménye is ekkora fontossággal bír. A mai napig fel-felbukkan a történet különböző médiumokban. És a mai napig büszke vagyok a kis csapat teljesítményére, amivel sikerült ezt mind elérni.
Ma épp a Fehér Ház előtt sétáltunk, amikor megcsörrent a telefonom. Egy amerikai szám volt. A beszélgetésből egy kis részletet megosztok.
A következő 2,5 óra arról szólt, hogy a légitársaságtól a helyi szervezőkön át mindenkit megpróbáltam átszervezni. Rövid úton kiderült, hogy a repülőjegy nem mozgatható, így az amerikaiaknak kell alkalmazkodni.
A First szervezőcsapatával, Dean Kamen irodájával folyamatos telefonos és e-mail kapcsolatban végül sikerült az időpontot egy órával előbbrehozni. Így Team Europe is ott lehet Ivanka Trump meghívására a Fehér Házban holnap. Amerikai idő szerint 11-kor.
Avagy First Global 2017. A versenyt a First indította útjára, amit az a Dean Kamen alapított, aki előtte feltalálta és megalapította a Segway-t. Új játékát is elhozta magával.
Dean Kamen (nem vagyok egy selfie guru, majdnem elejtettem a telefont fényképezés közben)
A First Global Challenge témája a tiszta víz volt. A folyót kis labdák szimbolizálták és a kék labdák a tiszta vizet, a narancssárgák a szennyeződést jelölték. A First a résztvevő csapatoknak egy halom alkatrészt postázott ki, amiből egy olyan robotot kellett összerakni, ami a szennyeződések kiválogatására alkalmas. Majd annak működtetésére programot írni.
A versenyre Magyarország színeiben már a Balatonalmádi Kéttannyelvű Gimnázium csapata lecsapott, így Team Europe presented by Hungary néven tudott a Fazekas RoboTeam csapata indulni. 6 diákkal indultunk a versenyen. Hervay Bence, Fey Mihály, Kurucz Márton, Martinák Zalán, Molnár-Sáska Zsófia, Umann Dávid alkotta csapat útját a robotozás világába Karsai Zsuzsanna taposta ki. A csapat eddig csak Lego robotokkal foglalkozott.
Mivel ez a megmérettetés más volt, mint az eddig megismert FLL versenyek, így Bácsi Sándor és jómagam is csatlakoztunk a csapathoz, hogy segítsük az amerikai versenyre való felkészülést.
A versenyen való részvétel a szülők és külső szponzorok segítségével tudott megvalósulni. Rengeteg előre látható és nem látható költség (robot alkatrészek megvásárlása, vámolás, kiutazás, robot szállítása, stb.) és feladat (rengeteg előkészítő anyagot, videót vártak a résztvevőktől a szervezők) merült fel.
A csapat 13-án érkezett Washingtonba. Ahol a monszunt meghazudtoló éghajlat várta a replülőből kiszálló kis csapatot. Első nap a városba bejutás és az időhöz (éghajlat + eltolódás) való alkalmazkodás volt a feladat. Másnap többnyire városnézéssel telt, majd az első napi átmeneti szállásról átköltöztünk a GWU kollégiumába. Itt a szervezés gépezetébe kisebb porszem került, így a több, mint 160 országból érkező csapat elhelyezése nem ment annyira flottul, mint azt reméltük.
15-én megkezdődött a gyakorlás. Ekkor még sok apróbb javítást kellett abszolválni a roboton. Tabletet cserélni, programot korrigálni, optimalizálni, stb. Miután minden rendben volt, következett a vizsgálat. Ezen is átment a robot és megkaptuk a matricát, hogy indulhatunk a versenyen.
Ezután már a rendes pályán az összesorsolt 3-3 csapat tesztelhette tudását készülvén a másnap kezdődő versenyre.
A First Global Challenge nem kis érdeklődésre tartott számot. A verseny második napján Ivanka Trump is tiszteletét tette a pályán.
A díjkiosztón pedig este Jim Yuong Kim, a világbank vezetője szólt a résztvevő diákokhoz.
Congratulations to all competitors at #fgc2017! Keep dreaming & working to gain new knowledge for the progress of all people. pic.twitter.com/wpe6qOJm6Z
— Archive: World Bank Group President Jim Yong Kim (@JimYongKimWBG) July 18, 2017
A versenyen a Team Europe sorra hozta a győzelmeket, így jutottunk el oda, hogy végül a 2 napos összesen 6 versenyből álló sorozatban 716 ponttal elsőként végezzünk a First Global Challenge versenyen.
Lengyelországgal (második) egy csapatban is játszottunk, de a végén ők lehettek volna az egyetlen csapat, aki megszorongathatott volna bennünket.
A First Global Challenge nem csak robotokról, programozásról és a STEM-ről szól. Bár kétségtelen, hogy ezek kiemelten fontosak. Egy olyan verseny, ahol a kollaboráció, az együttműködés szerepe legalább olyan nagy, mint az előzőeké. Minden meccsünk előtt a másik két csapattal stratégiát beszéltünk meg, hosszasan egyeztettünk, közösen gyakoroltunk. Egyik verseny előtt kiderült, hogy a velünk egy csapatban lévő szenegáliaknak nem működik a kapaszkodó mechanikájuk. Ekkor csapatunk egy része nekilátott, hogy segítsen és közösen megjavították azt. Így történhetett, hogy azt a fordulót is 100 pont felett sikerült teljesítenie a három csapatnak.
Ez a kollanoráció és az április óta tartó felkészülés végül meghozták a sikert. Boldogan tértünk volna haza bármilyen helyezéssel, elsőként viszont nem csak boldogan, de büszkén is szállunk fel holnap a repülőre.
Team Europe egy része Joe Sestak-kal a verseny fővédnökével
2014 után, idén mint már írtam, idén nyáron is abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a festői Marstrandon lehettünk. A World Match Racing Tour idei haramadik állomása volt Marstrand, Svédország.
Volt szerencsém kimenni hajóval is megnézni a hajókat és a versenyt közelebbről.
2014-ben még egytestűek versenyeztek, idén M32-es katamaránok kűzdöttek egymással. A WMRT talán az egyik legizgalmasabb vitorlásversenytípús. Itt 1-1 versenyeznek hajók egymással. A verseny 3 pontig megy. Így minden egyes verseny gyors menetű és izgalmas.
A nyaralás nagy előnye, hogy az embernek lesz végre egy kis ideje. Például az elmúlt 3 napban több bejegyzés került ide a blogra, mint az előző 3 hónapban. 🙂
Pár napja attól hangos az Internet, hogy az x és y generáció között van egy köztes réteg, aki soha nem érezte magát semelyik generációba tartozónak. Egyikhez túl fiatal, másikhoz túl öreg, valahol megrekedt középen. Ámde sikerrel szerezte meg mindkét generáció jóságait. Ez a generáció mostantól saját elnevezést is kapott: Xennials. Igen, már van saját subreddit a tegnap publikált generációs elnevezés számára.
Sose hittem ezekben a generációkban, azonban tény, hogy befolyásolja az embert, hogy milyen közegben nő fel. És most van egy olyan generáció, aki úgy nő fel, hogy a tervezés sok esetben totálisan hiányzik az életéből. Szinte mindent készen kap és egy olyan világban cseperedik fel, ahol minden módosítható. Egy darabig.
Miről beszélek? Most, hogy végigkattintottam a Guardian Xennial kvízt sok olyan dologra emlékeztem vissza, ami ma már elképzelhetetlen.
Mindig ki kellett előre számolni, mit fogunk aznap vásárolni. Megkaptam a pénzt, lementem a sarki kis boltba és megvettem a tejet, kenyeret. A pénzt szüleim előre ki tudták számolni. Nem hordtuk magunkkal a teljes családi kasszát egy műanyag kártya formájában, vagy most már csak egy telefonon.
Nem volt mindenhol Internet. Tényleg. Ha valamit be akartam szerezni online, akkor azt előre meg kellett terveznem. Otthon összeírtam és az egyetemen le tudtam tölteni, mert az otthoni betárcsázós net amellett, hogy használhatatlanul lassú volt, még drága is.
Megyek még jobban vissza az időben. Amikor suli után az osztálytársakkal, barátokkal el akartunk menni korizni, focizni, bringázni, stb. akkor azokat megbeszéltük a suliban, s mindenki úgy tervezte a délutánját, hogy akkor, ott meg kell jelennie. Nem volt mód az értesítésre, utólagos módosításokra.
És ezt a listát még lehetne folytatni. Viszont azzal, hogy ezek a tervezések már kisgyermekként belénk ivodtak, ezeket tovább tudjuk örökíteni a mai digitális világba. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha épp projektet kell tervezni, vagy a gyerekek délutáni különóráit, akkor van honnan meríteni tapasztalatot. Ezerszer is ámulatba ejt, ahogy feleségem és a világ összes (többgyermekes) családanyája logisztikai központokat elhomályosító szervezőkészséggel kezelik a gyermekek különóráit, s egyéb programjait.
A mai gyerekek kimaradnak ezekből. Sok esetben úgy nőnek fel, hogy minden úgyis megtörtnénik. Ha meg nem, akkor lehet rajta változtatni. Minden alakítható, nincs szükség tervezésre, mert ha nem jó így, majd pivotolunk. Minden megváltoztatható. Mindenen lehet utólag módosítani.
És visszagondolva, sokszor hálát adok azért, hogy egy ilyen átmeneti generációhoz tartozom, aki elsőként szívta magába a technológiát, folyamatosan adaptálódhatott ahhoz, de azelőtt az anyatejjel szívta magába az igazi valóságot. Hogy most már ennek neve is van, annál jobb! 🙂
